Elengedtük a kezüket. Nem voltunk hozzá elég bátrak és nem voltunk hozzá elég erősek, hogy megtartsuk, és közöttünk tartsuk őket. Engedtük, hogy a gonosz erősebb legyen, mint mi. Engedtük magyarként, engedtük szlovákként, engedtük csehként, engedtük európaiként. Tisztelt emlékező közönség! Az antikvitásban született és a reneszánszban felvilágosodását, nagyszerű tündöklését élő Európa a XX. századra bemocskolta magát. Engedte, hogy legszebb álmai bemocskolódjanak. Engedte, hogy ne a jóravalóság, ne a tisztesség, hanem az előítélet borzalma írja a történelmet. Nem mások tették, mi tettük: emberek, akik olyanok, mint mi. Emberek, akiknek nem volt ereje ellenállni a kísértésnek, bár tehették volna, és nem tették. Közemberek és névtelenek milliói engedték, hogy megtörténjen. Voltak kormányok, köztük magyar kormányok, akik nem úgy gondolták, hogy legszentebb feladatuk, első számú kötelességük megvédeni valamennyi polgárt – és ha jön a gonosz, akkor legfeljebb magukat ajánlani a sors kegyelmébe -, mert elárulták saját polgáraikat, veszni hagyták őket. Veszni hagyták a semmiért. Nem mások tették, mi tettük: emberek, akik olyanok, mint mi.
A résztvevők és a visszaemlékezők írják: Minket június 5-én vittek el. Ott ültünk a síneken és vártunk egy vonatra. Egy férfi azt mondta, rossz vége lesz ennek. Nem akartuk elhinni, azt mondtuk, hogy rosszindulatú.” Egy másik asszony visszaemlékezése pedig így szól: “Hőség van, nincs levegőnk, nincs vizünk. Éhesek vagyunk, de nem tudunk enni, csak inni, csak inni akarunk. Vágyakozva mondtam, hogy csak még egyszer szeretnék annyi vizet látni, amennyit kívánok.” Végül harmadikként hadd meséljek valakiről, akinek az édesapja, mielőtt megérkeztek Auschwitzba, kijelentette, hogy innen, bizony, élve nem kerülnek vissza Magyarországra. Erre azt mondta a felesége, hogy: “A mi Istenünk nem fogja ezt megengedni!” Ennek a szegény asszonynak a fia életben maradt. Talán ismerik, itt él közöttünk. Visszaemlékezve azt mondta a fiú: “Szegény anyám úgy ment be a gázba, hogy a mi Istenünk meg fogja védeni!”
Vagy nem látott, vagy nem vett bennünket észre az Istenünk, vagy azt mondta, hogy akkor nézzük meg, mire mész te magad a felelősségeddel. Mi pedig erre mentünk ezzel a felelősséggel. Ezt tettük. Egyszerű dolgokról szóltak ezek az emberek, a reményről, hogy mégsem fog megtörténni. A vízről, ami természetes esetben csak a szomjat oltja, de itt maga volt az élet. És az Istenbe vetett hitről, hogy mégiscsak jók vagyunk, és majd a mi Istenünk megóv bennünket. Ennyi történt. Az a gyász, ami bennünket összeköt, valamennyi magyar gyásza. Ez a gyász, mert engedtük, hogy elmenjenek emberek, mert magyarként is zsidók voltak, cigányok voltak, csak a jó ég tudja, hogy még hányfélék voltak. Azt tudom önöknek mondani, hölgyeim és uraim, hogy a magyar kormányoknak egyszer és mindenkorra, az örökkévalóságig terjedő kötelessége, hogy megértsék és megtanulják: nem lehet megbékélni a gyűlölettel. Nem lehet megengedni, hogy a gyűlölet mozgassa a körülöttünk lévő világot. Nem lehet megengedni, hogy származás, vallás, meggyőződés, kulturális vagy másfajta identitás alapján különbséget tegyünk ember és ember között. Hogy az a közös felelősség, amely összetart bennünket, egyszerű embereket, akik szeretnek és kívánnak, kik féltékenyek, erősek és gyengék, ne legyen erősebb, mint az a különbség, amitől, hála Istennek, mások és mások vagyunk, Istennek, sorsnak, világnak teremtményei. Megismételhetetlenek egyéniségünkben, de egyformák emberségünkben.
Kertész Imre, a Nobel-díjas magyar író azt írta egy helyütt: “A túlélőknek bele kell törődniük: a korral mindinkább gyengülő kezükből lassacskán kicsúszik Auschwitz. De kié lesz majd?” – kérdezi Kertész Imre, majd nagyon gyorsan válaszol is a kérdésére: “Ez nem is kérdés, az új, majd az újabb generációké, amennyiben persze igényt formálnak rá.” De itt látom az új generációt. Itt látok tizen- és huszonéves fiatalokat, akik legföljebb, ha mesékből, szülők, ismerősök, rokonok meséiből, visszaemlékezésekből, filmekből ismerik mindazt, ami történt, de továbbviszik, és azt kérem tőlük, hogy vigyék is tovább. Meséljék el, meséljék el ők is, hogy ott maradjon nagyon mélyen közöttünk a legborzasztóbb tudás: hogy az ember tud borzasztó is lenni. Mert ha elviszik magukkal, hogyha nem engedik, hogy semmivé váljon, akkor talán ez lehet majd a legerősebb közös immunrendszerünk. Az emlékezet és a tanulság.
Aki Auschwitzot megtagadja, az nem egyszerűen holokauszttagadó, hanem jövőtagadó. Védjük meg ezt a jövőt, védjük meg a gyerekeinket, védjük meg emberségünket. Egy bűnbánó és gyászoló honfitársuk áll most önök előtt, egy túlélő magyar, egy túlélő európai hajt fejet magyarok, európaiak, magyar és európai zsidók előtt. És önök, és a mi szeretteink emléke előtt.
Bocsássanak meg mindnyájunknak.
