Kedves Barátaink!

Golda Meir egyike volt annak a tizenkét politikusnak, akik kézjegyükkel láthatták el Izrael Állam függetlenségi nyilatkozatát. Erre később így emlékezett: „Miután aláírtam, sírtam. Amikor iskolás gyerekként az amerikai történelmet tanultam, azokról is olvastam, akik aláírták az Amerikai Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozatát. Olyan hihetetlen volt, hogy azok valódi emberek voltak, és az valóban megtörtént. És akkor én is ott ültem és aláírtam a függetlenségi nyilatkozatot.” Az öröm azonban nem tartott sokáig, mert Egyiptom, Szíria, Libanon, Transzjordánia és Irak már másnap megtámadta az új államot. Ekkor Golda az első izraeli útlevéllel az Egyesült Államokba ment, hogy pénzt gyűjtsön a védekezéshez. Útja rendkívül sikeres volt, és az adományokból a fiatal ország fegyverekhez jutott, melyek segítségével visszaverte a támadást.

Részlet Márai Sándor Istenek nyomában című útirajz-regényéből:

Nagyszerű dolgokat láttam Palesztinában, csodálatos lendületet, hősiességet, teljesítményt, odaadást, idealizmust; csak egész idő alatt nem szabadultam az érzéstől, hogy kiállítás szemlélője vagyok, s a kiállításjövedelem nem fedezi a költségeket. Mert a költségek kegyetlenek. E válságnak külső és belső okait odalenn mindenki tudja. Csak a válságot nem akarja elismerni senki; ami érthető. A Zsidó Nemzeti Állam ma kísérlet üvegburában; amit a kémcsőben látni, nagyon szép, nagyon érdekes, s nem kételkedem benne, hogy az ötvenezer zsidó, akik államot játszanak, ott is maradnak, gyerekestül és magukra hagyatva, s talán a végén valahogy meg is élnek. Lehet, hogy az, ami odalenn történik, némi változtatásokkal életképes is. Csak éppen nem a Zsidó Nemzeti Állam. A mozgalomnak évente legalább 5 millió egyiptomi font (25 millió dollár) a szükséglete: átkozottul sok félszázezer embernek, akik hozzá még kivétel nélkül mind rosszul és szegényen élnek. Ez összeg egyötödét ma talán már kicsalja a földből, a narancsfákból, a Holt-tengerből, Ruthenberg villamos műveiből maga a „vállalat”. Marad az óriási kérdőjel, az óriási hiány. Ezt a hiányt hivatott összeadni évről évre a világ zsidósága. Az első évben összeadta. A második, harmadik, negyedik évben már csak félig adta össze. A közép-európai pénznemek összeomlása, a gazdasági világválság oka volt a lanyhulásnak. Az utolsó években már baj volt: az angol szubvenció csak nem akart csöpögni, s a világ zsidósága mindegyre kevesebb pénzt adott Cion felépítésére. A gazdag zsidók New Yorkban és Kalkuttában inkább villákat építettek, mint Ciont. Adtak egyszer, adtak kétszer, aztán nem adtak. Cion mérlege egyszerre rosszul állt. Perselyekből nem lehet államot építeni. Lord Balfour valahogy úgy képzelte el, hogy a zsidók e kürtjelre, híres levelére, rohanni kezdenek a Cionista Világszövetség pénztárai felé, és két kézzel dobálják a nemzeti alapra a fontmilliókat. Mikor nem így történt, Anglia visszahívta a zsidó kormányzót, Sir Herbert Samuelt, s leküldte a helyébe lord Plumert, aki nem zsidó ugyan, de iparkodik jó viszonyban élni az arabokkal is. Ezt az államot úgy kezdték építeni, mint Texasban egy várost. Mindent egy nap alatt: Tel-Avivot, a telepeket, vasutakat, utakat. Még volt pénz. Európától megundorodott fiatal zsidók tízezrével érkeztek Jaffába, követ törtek, kosarakban cipelték fel a földet a hegyekre, erdőt ültettek, mocsarakat csapoltak le. Mind maláriások még ma is, s nagyon sokan megrendítő hittel hisznek e munkában. Nagyon sokan kiábrándultak, elfáradtak. Az anyagi támogatás elmaradt. Egy államot nem lehet könyöradományokból eltartani; s a világ zsidósága nem érezte kötelező adónak ez adományokat. Egészen különös, ami odalenn történt, s amit azok, akik odalenn élnek, nem tudnak meglátni: új, nagy, modern gettó alakult az arab tömegek között, Palesztinában. Ebben a gettóban van villanyvilágítás, egyetem, múzeumok és más szép dolgok. E gettóban a lakosság nagyobb fele nem kereskedelemből és Talmud-magyarázatból, hanem földművelésből él. Ebben a gettóban a zsidók szabadnak érzik magukat, fölemelt homlokkal járnak atyáik földjén, s nem veszik észre, mint zárul körülöttük össze, bel- és külpolitikai okokból, megint egyszer az arab gyűrű, s ők maradnak egymás között, a legtisztább tenyészetben, a gettóban, ahol nincs ugyan zsinagóga és Tóra, nincs vallásosság és sárga folt – de az egész, különös elszigeteltségében, mégis gettó. Körülötte a világ. S akik benne élnek a gettóban, nem hajlandók másról tudni, vagy megszöknek. Középút, módozatok nincsenek. Ahhoz, hogy Palesztinában megalakuljon a zsidó állam, amely államot, tehát lezárt, politikailag létező, önmagában cselekvő tényezőt alkosson, szükség van még egymillió zsidó bevándorlóra és ugyanannyi ezer fontra, ahány bevándorló érkezik. Ezer font mindenütt a világon nagy pénz. Akinek ma ezer fontja van, nem megy Palesztinába, ahol az ezer fontnak csak sok-sok év múlva, sok és fáradságos munka árán láthatja valami kamatját; hanem leül ott, ahol van, s jól menő kávémérést alapít, vagy bérel egy kisbirtokot. A zsidó álláspont: hogy itt többről, itt nem gyarmati vállalkozásról, hanem telepesekről van szó – tehát emberekről, akik nem akarnak néhány év alatt meggazdagodni, s aztán visszatérni Európába, hanem emberekről, akik örökre ott maradnak az új otthonban, gyermekeiket arra nevelik, hogy az új otthonnak legyenek polgárai és munkásai –, hogy itt egy hazának megteremtéséről van szó, ez a zsidó álláspont minden tiszteletre méltó. S nem igaz, hogy megvalósíthatatlan. A millió zsidó bevándorló készen áll ahhoz, hogy elhagyja Németország, Lengyelország, Ukrajna gettóit, Románia pogromtanyáit, s italmérés helyett, a jövőben, saját kezűleg cukorrépát ültessen.