Kedves Barátaink!

A nagymamám 93 éves. Szeretett dala ez, mely nekem ez idáig egy szép, megható dal volt, amit Anyák Napján meghallgat az ember. Soha nem fogott meg ez a dal úgy, mint május 2-án este, amikor sokan másokkal ültem a Dohány utcai Zsinagógában Gerendás Pétert hallgatva. Aznap este indultunk közel 2000 társammal Magyarországról, hogy szembesüljünk azzal az iszonyattal, melyet embertársaink éltek meg 1944 – 45 – ben a lengyelországi haláltáborokban. Úti célunk Auschwitz és Birkenau volt. Ezen az estén éreztem talán azt a fájdalmat először, amit nagymamám érezhet időről időre, ha meghallja ezt a felcsendülő dallamot. Szüleit és Tibor nevű testvérét 1944 tavaszán vitték el a pesterzsébeti Gettóból sok más társával együtt egy lengyelországi falucskába, Auschwitzba. Soha többé nem látta viszont őket. Dédnagyapámat még a vonaton eltaposták, a többiek talán egy krematóriumban végezték. Nagymamám még 1933-ban férjhez ment egy református emberhez, majd átkeresztelkedett, így védve meg magát és gyermekeit a II. Világháború iszonyatában. Én már, húgommal református anya és katolikus apa gyermekeként jöttem világra, 1959-ben születtem. Soha nem hallottam gyermekkoromban zsidótörvényekről, üldöztetésről, a Holocaustról. Szüleim nem vallási szellemben neveltek, hanem az emberek szeretetét oltották belém, toleranciát másokkal szemben, Így váltam felnőtté. A sorsom úgy hozta, hogy egy zsidó származású férfihez kötöttem életemet, akinek számos családtagja veszett el a Soah során. Édesanyja szüleit, testvérét, annak 2 éves kislányát, rokonait veszítette el a lágerben Édesapja munkaszolgálatos volt. Egy bodrogközi falucskából vitték el őket. De mindketten hazatértek s egymásnak, egymásért kezdtek új életet, a háborút követően. Apósom néha anekdotázott, de anyósom soha nem beszélt a múltról. Magába temette fájdalmát. Soha nem beszélt a lágerről, az „Arbeit macht frei” feliratról a tábor kapuján, a feszülő drótokról, az elviselhetetlen barakkokról, mocsokról, éhezésről, a kápók ütlegeiről, a hullák bűzéről…s hogy mi lett a családdal? „ A felismerés iszonyatát fagyasztja igen nagy csöndbe a lélek.” – olvastam valahol. A Holocaustnak 600 ezer magyar és cigány áldozata volt. A túlélők közül sokan mentek el új hazát keresni. De sokan tértek vissza, hogy új életet teremtsenek a régi romokon. Minden tiszteletem azoké az embereké, akik visszamertek jönni. Elvesztették mindenüket, szeretteiket, családjukat, otthonaikból kitúrták őket vagy egy bombatölcsér tátongott a régi szeretett helyen… és ők szörnyű terheikkel lelkükben újra tudták kezdeni. Én is elvesztettem a dédszüleimet, ők is a Soah, a Holocaust áldozatai. Hányszor mondtam el ezt mondatot, mióta tudom? Ez a mondat az enyém. Mindig az enyém volt. Úgy éreztem. De most megtettem azt az utat, amit ők is megtettek, a halálba menők. Elzarándokoltam férjemmel és elhelyeztük a megemlékezés gyertyáit a sínek mellett Auschwitzban. Kis táblát hagytunk az utókornak rokonaink nevével, akikről az sem tudjuk, hol pihennek. Azóta, hogy láttam az iszonyatot, gondolatotok zakatolnak a fejemben, akár a halálvonatok keretei. Ott álltam én is a 18-as barakk sötétvörös téglái előtt és a fájdalom könnyei peregtek szememből. És ott újra felcsendült a Yiddishe Mame, kétségbeesetten, szívet markolón, fájdalmasan. Fájdalmat éreztem azokért, akik itt elpusztultak, azokért, akik megmaradtak…és szégyent azért, mert Ember volt, aki mindezt a pusztítást véghez vitte. Én is elvesztettem a dédszüleimet, ők is a Soah, a Holocaust áldozatai Mennyire más értelmet kapott most ez a mondat! 2005 május 02-06. Az Élet menete…a halált virágzó sínek mentén. El kellett-e menni? Igen! Mert emlékezni kell és emlékeztetni mindaddig amíg, van ember aki megkülönbözteti embertársait bőre színe, felfogása, mássága miatt, amíg akad egy ember is, aki megkérdőjelezi a Holocaustot. Amíg ott munkálkodik a veszély, hogy ez a borzalom újra megtörténhet. Szeretném, ha gyermekeim békében nőnének fel, nem mutogatnának rájuk, megkülönböztetve őket másoktól. Szembesítenünk kell a jövő nemzedékét a múlttal, figyelmeztetnünk kell őket a veszélyre, melynek alattomos közelségét mindig érezzük: „Ember vigyázz, figyeld meg jól világod: ez volt a múlt, emez a vad jelen, – hordozd szívedben. Éld e rossz világot és mindig tudd,hogy mit kell tenned érte, hogy más legyen.” /Radnóti Miklós/

Budapest, 2005-05-07 Friedmann Lajosné

Kertész Imre Nobel díjas írónk gondolatait a 2004-es megemlékezésen Kézdy György színmûvész úr olvasta fel Birkenauban a magyar megemlékezésünkön.

Egyszer lemerészeltem írni: „Auschwitz, és ami hozzátartozik – de most már mi nem tartozik hozzá? – az európai ember legnagyobb traumája, bár talán évtizedek, vagy évszázadok kellenek hozzá, amíg ráeszmélnek.” Mindez azért jut most eszembe, mert a minap, április 11-én múlt éppen 60 esztendeje, hogy a Buchenwaldi koncentrációs táborban – auschwitzi elso állomásom után – felszabadultam. Dehogy is gondoltam akkor a mítoszra. Mégis, a világtörténelem szelleme megérintett. A hangosbemondó doboza, amelyben mindaddig az SS parancsszavai recsegtek, ropogtak, ezúttal a BBC koraesti híradását közvetítette. Még kezdetleges angolságommal is megértettem, ahogyan világgá röpítették: a szövetséges amerikai csapatok felszabadították a Weimar melletti Buchenwald koncentrációs tábort. A szalmazsákon heverve különös szédület fogott el.Jelen voltam tehát az új mítosz keletkezésén. Milyen félszegen született? Eleinte még senki se találta a szavakat, a tetteket. Az amerikai katonák bámulatba ejtettek. Addig csak a toprongyos, siralmas magyar hadsereget, a kakastollas, vértol, pálinkától és mosdatlanságtól buzlo csendoröket, meg a minden gogös látszat ellenére is nélkülözo német katonákat ismertem. Ezeknek a tengerentúli, jól táplált, fehér kamáslis, fesztelen magatartású katonáknak láthatóan sejtelmük sem volt róla, hogy mi fán is terem egy koncentrációs tábor. Tudatlanságukat az adakozási kényszer állandó feszültségével igyekeztek kompenzálni. Már lábra álltam, kezdtem erore kapni, már kisétáltam az erdobe: egy amerikai katona sietett el mellettem az ösvényen. Láttam, ahogy megtorpant, valamennyi zsebét keresgélon,, végigtapogatja. Végül, jobb híján, az éppen megkezdett Chesterfieldjét kapta ki a szájából és nyújtotta át nekem. Tizenöt éves voltam, nem dohányoztam, még mindig kóvályogtam a gyengeségtol. De a félszeg helyzet arra késztetett, hogy a cigaretta után kapjak, és úgy tegyek, mintha mohón szívni kezdeném: ezt követelte az udvariasság.Patton tábornok, de talán maga Eisenhower foparancsnok rendelte el, hogy a láger környékén élo prominens polgárok csoportjait vezessék be a drótkerítések mögé, hadd lássák, mit követtek el ott, az o nevükben. A barakkom falánál néztem a hölgyeket és urakat, amint rémülten hüledeznek egy friss tömegsír elott, amelyben hasábfákként hevertek az egymás hegyibe hajigált és oltott mésszel leöntött hullák. Kézzel-lábbal magyarázták a köröttük álló amerikai tiszteknek, hogy ok semmit sem tudtak. A kérdés azóta szinte egyetemessé vált. A tábor fennállásának nyolc esztendejében naponta látniuk kellett a munkára kihajtott foglyokat, e foglyok testi-lelki nyomorúságát, hallhatták, hogyan beszélni velük az oreik, így hát mindent tudtak: másrészt e tudásukról egyszeruen nem vettek tudomást – így hát mégsem tudtak semmit. Hogy ez miként lehetséges, külön levél tárgya lehetne. De akik éltek már totalitárius rendszerben, bizonyára értik, hogy mirol beszélek.Felajánlották, hogy svédországi, svájci intézetekben rendbe hoznak. Amerikában tanulhatok. Én azonban haza akartam menni. Mintha tudattalanul az epika osi mítoszát követtem volna, amelynek alapmotívuma, mint tudjuk, a hos hazatérése megpróbáltatásai után. Az amerikai hadsereg teherautóján elvittek a szovjet zónahatárig: onnan – tudatták velünk baljóslatúan – többé már nem vállalnak értünk felelosséget. Leszálltunk a teherautóról, a zónahatárt már gyalog léptük át. A nyári alkonyatban zöld domboldal tárult elém, akár a szelíd, antik lankák. A zöld füvön surun pettyezett színfoltokként kondérok, s minden kondér körül öt sárga gimnasztyorkás katona guggolt. Öt kéz, öt kanál járt surun le-föl mindegyik kondérnál, kanalazták a közös üstbol a közös levest. Az amerikai katonák étkezdéihez szokott szemnek ez a látvány az elso pillantásra, hogy is mondjam, furcsa volt. Lenyugözve álltam és bámultam az elém táruló képet. Nem mondhatnám, hogy teljesen idegenül, de mintha csak a jövombe pillantanék.De itt ár új mítosz kezdodik. Vagy csak a korábbi folytatódik? Nem tudom. De késobbi életemben, amely bizonyos értelemben a lágeréletem folytatásának tekintheto, néha el-elfogott az az érzés, hogy még mindig ugyanott állok, ama domboldal lábánál, és lenyugözve, tehetetlenül bámulom az elém táruló képet.