Kedves Barátaink!

Vasárnap, késő délután, csak az ünnepekkor tapasztalható nagy érdeklődés mellett rendezték meg az „Élet menete – 2004 emlékestet”. A Dohány utcai zsinagóga középső karzata szinte teljesen megtelt azokkal az érdeklődőkkel, akik október 17-én azért gyűltek össze, hogy a májusi auschwitzi zarándokútról készült filmet megnézzék.
Gordon Gábort, aki a Síp utca biztonsági vezető-helyettese, sokan csak Pocakként ismerik. A tekintélyes termetű fiatalember 14 éves kora óta elhivatottan hirdeti a holokausztra való emlékezés kötelességét. Tinédzser volt, amikor izraeli bácsikája megmutatott neki két szappant, a borzalmak emlékeztetőjeként. Pocak azóta nem felejt, és most már több mint 10 éve elkötelezett: mindenkivel meg kell ismertetni a tényeket, hogy soha többé ne készülhessen emberből szappan! – derült ki az emlékest több jeles szónoka mellett a talán legőszintébb beszédből. Gordon mellesleg a 2004 májusi, nemzetközi emléktúra egyik magyarországi főszervezője volt. Verő Tamással és Meir Zoharral hárman gondoskodtak arról, hogy az auschwitzi zarándokúton több mint 800 magyar zsidó és nem zsidó polgár vehessen részt.
Az „Élet menete” nemzetközi akció fő szervezője Avraham Hirchson köszöntőjével vette kezdetét a vasárnapi program. Hirchson beszédében háláját fejezte ki a lelkes magyar szervezőknek, kiemelve, hogy a mi delegációnk volt jelen a legnagyobb létszámmal a lengyelországi emlékezésen. (Szomorú egybeesés: akár csak áldozataink 60 évvel korábban.) A tanítás és az emlékeztetés fontossága mellett szólt még arról, hogy jövőre 18 ezer résztvevőt várnak, amihez kérik a magyarok további támogatását is. Ezután a némi feltűnést keltő kapedlijében konferáló Fiala János, Gerendás Pétert szólította az emelvényre. A „Jidishe Mamme” szívszorítóan szólt. Szebben talán a művész más később hallható dalánál is.
Várnai Judit, a korábbi izraeli nagykövet asszony, mint a rendezvény és a mozgalom egyik fő támogatója, szintén felszólalt, és megható szavakkal emlékezett. „Az életmenet maga az ember. Nincs igazabb hely annál, hogy hol lobogjanak az izraeli zászlók, mint Auschwitz. Jelzik, hogy élünk, és demonstrálja drága halottainknak és a világnak, hogy nem pusztult el a zsidóság! Különös kegy volt számomra, hogy Izrael nevében én gyújthattam meg a gyertyát.” Várnai Juditot követően az úton készült film vetítése kezdődött el. A félórás opusz szakmailag ugyan hagy maga után némi kívánni valót, de a példaértékű eseményről készült képsor így is sokaknak okozott könnyes pillanatokat. A dokumentumfilm talán legmegindítóbb része Tomi Lapid, magyar származású izraeli igazságügy-miniszter beszéde volt. Felkavaró, ugyanakkor higgadt szónoklatának lényege, hogy kísérjen mindenkit a gondolat: soha, soha, soha nem ismétlődhet meg az, ami a második világháborúban történt. Ez most a fiatalok legfőbb felelőssége. Emlékezni és emlékeztetni!
A film nehéz percei után Fiala, Hegedűs D. Géza színművészt szólította maga mellé. A Vígszínház tagja is részt vett a májusi menetelésen, és élete egyik legmegrázóbb emlékéből idézett, amikor az útról beszélt. „Zsidó testvéreimnek” nevezte a túlélőket, akik közül több barátot is szerzett a lengyelországi program során. Az ott kapott kádisszöveget élete legnemesebb ereklyéjeként őrzi. Mint mesélte, jelenlétével a művészvilág nevében jött fejet hajtani a holokauszt 600 ezer áldozata előtt. A színészt egy rabbi követte: Verő Tamás már a 2005-ös tervekről szólt, buzdítva az egybegyűlteket arra, hogy minél nagyobb létszámmal képviseltessék magukat a jövő évi, Európa győzelmének 60. évfordulójára meghirdetett emlékmenetben. Beszéde után a gyertyagyújtáson volt a sor. Elsőként Izrael új budapesti nagykövete, David Admon lépett az óriási mécsesek elé, őt Zoltai Gusztáv követte. A Mazsihisz ügyvezető igazgatója éles szavakkal szólt a modernkori fasizmus ellen, megemlítve az utóbbi idők magyarországi eseményeit, és felhívott a közös ellenállásra. Gyertyát gyújtott még két diák is, akik a Screiber illetve a Lauder iskolákból vettek részt a májusi emlékmeneten, továbbá a Dohány templom körzetének elnöke, valamint Heisler András is. A Mazsihisz elnöke „apróbb drámák” felidézésével, egy személyes hangú emlékeztetőt adott elő. Az „Élet Menete – 2004.” rendezvény emlékestje Schőner Alfrédnak, a rabbiképző rektorának kádisával ért véget.
A gyász, és a szomorúság helyett azonban talán ajánlatos lehet inkább a hitet és az elszántságot megőrizni. Ahhoz, hogy a szervezők tervei szerint minden évben lehessen életmenet a borzalmak vidékére, az emlékezés és a fájdalom mellett az élet, a bátor és büszke élet üzenetét kell hirdetni.

Vágó Róbert