Rost Andrea: minden színpad az otthona

A Pannon dalok című, október 17-i koncert­jén énekel, de nem operát: magyar népdalok, klezmer dallamok, cigányzene váltja majd egymást. Rost Andrea: minden színpad az otthona. A budapesti Dohány utcai zsinagógában lép fel.

Mióta érlelődött önben a Pannon dalok koncertsorozat ötlete?
– Elég régen, de két éve vált elhatározássá, hogy tényleg megkeresem az útját annak, hogy ebből zene legyen. Akkor egy zenész ismerősömön keresztül megismertem Jávor Fe­gyát, a klezmer zenekar vezetőjét, majd azokat a fantasztikus népzenésze­ket, akikkel ezen a felfedező­úton együtt próbálko­zunk.

Miért a cigány és a zsidó folklórhoz nyúlt a magyar népdalok mellett?
– Ez három, egymásra sokat ható népzenei irány, gyönyörűen példázzák azt, hogy hogyan lesz három különböző dologból egység. A mi olvasatunk­ban a hangszerelésben
valós összefonó­dások vannak. A duda vagy a cimbalom bekerül a klezmer számokba, a harmonika pedig a magyar dalokba. Ezzel az anyaggal meg tudjuk mutatni, hogy mind­annyiunk érzelmei ugyanolyanok. Csalódás, szere­lem, vágyódás, vágyakozás, elvágyó­dás, remény, re­ménykedés, kirekesztett­ség – ugyan­ezek­ről beszél mindegyik dal. Egyek va­gyunk, ugyanazt mondjuk el másként.

Ezek szerint nem magyar dalok, majd klezmerek, majd cigány dalok lesznek hallhatók, hanem minden keveredik?
– Blokkok lesznek, de erre azért van szükség, mivel a klezmerben, a jiddis dalokban használhatom az operai hangomat, a magyar és a cigány népdalokban vi­szont nem. Oda másféle hangvétel kell, át kell kapcsolnom. Ez kihívás, izgulok is.

Kilépnek határainkon túlra is?
– Igen, német és olasz nyelvterületen is van már lekötött koncertünk, kíváncsiak ránk. Főleg azért érdeklődnek, mert egy operaénekes vállalta ezt föl.

A világ számos nemzetközi színpadánénekel gyakran. Hol érzi magát otthon?
– A legtöbbször a bécsi Staatsoperben énekeltem, de minden színpad az otthont jelenti. Budaörsön élek huszonnégy éve,
az ottani művelődési ház szín­pada is olyan, mint a milánói Scala. Amint az ember kiáll a dobogóra, az felelősség – bárhol is van, ugyanúgy kell énekelnie. Nincs kis pénz, kis foci: kicsit jól énekelni nem tudok, csak nagyon. A művészet megnyilatkozás, kitárulkozás, az „adok” állapota, és ez nincs színházhoz kötve.

A klezmer csalogánya?

A Nagy Zsinagógába érve kalpagom nem érti, honnan ez a hirtelen jött tisztesség! Pedig ha otthon hagyom, a rendezők elláttak volna sábeszdeklivel.

„Kérjük, hogy a férfiak valamilyen fejfedőt hozzanak!” – áll az értesítésen. Egyetlen van otthon, a fejembe csapom. Nem Borsalino, nem Fishbone. Egyszerű, kékszínű, keskeny karimájú föveg. Évek óta nem hordom. A Nagy Zsinagógába érve kalpagom nem érti, honnan ez a hirtelen jött tisztesség! Mert hogy továbbra is a fejemen trónol. Pedig ha otthon hagyom, a rendezők elláttak volna sábeszdeklivel. A beavatottak szerint az kipa, maximum kapedli. Akár ez, akár az, az én tökfödőm eddig nem látott világot csodál.

Fényben úszik a Dohány utcai zsinagóga belső tere. A frigyszekrényt bársonyfüggöny és kárpit takarja. Előtte néhány szék, mikrofonállványok, asztal zeneszerszámokkal s egy digitális zongora. Vezetékek kígyóznak az oldalbejáró felé. A két operatőr közül az egyik az elhalkuló közönséget pásztázza. A másik fellép a Szentély lépcsőjére s az érkező művészeket veszi.

Szokolay Dongó Balázs egy kétméteres facsövet emel a magasba. Abba fújja minden örömét, búját. Aztán Bognár Szilvia népdalénekessel együtt lép elénk a „Pannon dalok” előadás ihletője és márkaneve: Rost Andrea.

Tapsolunk. Már hogyne tennénk, s nem csak a Liszt, Kossuth, a Príma Primissima díjak okán. Várakozón verjük össze a tenyerünk magyar, cigány, jiddis nyelvű népdalokra kíváncsian. Még kíváncsibban, mi sül ki ebből? Mit kapunk Andreától, aki a Metropolitan-től a Staatsoperig, a Scalától Tokióig – ott Rosztoszan a neve – mindenhol ünnepelt operadíva. Andrea kinéz a közönségre. Néz, de talán csak egyetlen arcra figyel. A mögöttünk lévő sorban ülő Sebő Ferenccel villan össze tekintetük.

„Sebő Ferenc segített, hogy a magyar népdalokhoz megtaláljam a megfelelő hangomat. A színpadhoz való operai vibrátó, az a volumen, ami ahhoz szükséges, hogy a legutolsó sorban is hallják és értsék a pianókat is, a népdalokhoz nem illik. A dúdoláshoz hasonló, nagyon egyszerű, ugyanakkor nagyon érthető énekhangomat kellett megtalálnom hozzá.Sebő Feri kifejezésével élve zsigerből érzemviszont a cigány dalokat. A lovári nyelvvel sem voltak nehézségeim. Miért a blokkos szerkesztés? Éppen ezért, mert hangot kell váltanom a magyar népdalok után a cigány dalok esetében. A klezmer daloknál tudok visszatérni az opera-hangomhoz – csak jóval halkabban, mert itt mikrofon továbbítja az erősítőhöz s a hangfalakhoz az éneket.”

A népzenei ihletésű dalok a furulyáit fújó Szokolay Dongó Balázs és Bolya Mátyás munkái. Idővel megjelenik Jávori Fegya Ferenc is, aki a digitális zongora mellől vezérli klezmer feldolgozásait. Itt jön meg igazán Andrea hangja…! Mint a Scalában, mint a Metropolitan-ben, vagy mint szűkebb pátriájának, Budaörsnek a művelődési háza színpadán. „Amint az ember kiáll a dobogóra, attól a pillanattól kezdve nincs pardon, mindenhol ugyanúgy kell énekelnie. Ezt nem lehet aprópénzre váltani. Vagy teljesen átadod magad a zenének, vagy nem. A művészet megnyilatkozás, kitárulkozás, az „adok” állapota, és ez nincs nagyszínházhoz kötve.”

Igaz, blokkonként követik egymást a három nép dalai, de a hangszerek keverednek. Klezmerhez tartozó harmonika hangzik fel a magyar zenében. Magyar cimbalom, citera, duda és furulya színezi a klezmer dalokat. Szépen szólnak együtt, bár a szöveget a magyaron kívül lovári és jiddis nyelven halljuk.

„Talán az sem véletlen, hogy épp most mutatjuk be a különböző etnikumok zenéjét. Jó a csapat, szeretünk együtt dolgozni. A pannon térség mindig is befogadó térség volt, ezért lehetett ennyire színes. Mi igenis befogadók vagyunk, kell ennél szívhez szólóbb bizonyíték?! Nem beszélni akarok erről, nem kívánok politizálni. Zenész vagyok, én így támogatom ezt a sokszínű egységet.”. Andrea nem ügyeskedik, nem negédeskedik, teljesen átadja magát a zenének. „Váltva a kemény, lágy, / S magyar a némettel” – írja a Arany János a Tamburás öregúrban. Esetünkben magyar, lovári és jiddis a sorrend. Kézen fogva követik egymást. Tényleg, amolyan zenei kézfogónak vagyunk a tanúi Rost Andrea és zenésztársai jóvoltából!

„Engem megtalált a zene és magához ölelt”– nyilatkozta Andrea, aki 14 éves koráig még a kottát sem ismerte. Háromszor futott neki az énektanszaknak, mire végre fölvették. Édesanyja, énektanára hitt benne. Édesapja kevésbé. Néha – mikor otthon gyakorolt – rányitotta az ajtót: „Mikor hagyod már abba a nyirvákolást?!” A Zeneművészeti Főiskolán sem a gondtalan diákévek jutottak neki osztályrészül. Két gyermeke közül az elsőt, leányát főiskolásként hozta a világra. Mindenért megküzdött, mert saját bevallása szerint, ha nem csinálhatná, belehalna. „Semmi más, csak az éneklés! Itt tudom kiszabadítani magamból, ami a lelkemben van, amit meg kell osztanom másokkal, amit át kell adnom a közönségnek. Én nagyon itt érzem otthon magam, bár a világ számos szegletében sem forgolódtam idegenül.”

Most elsősorban a magyar publikumhoz szól, de már olasz és német impresszáriók is megkeresték. Pályáján váltás a Pannon dalok. Egy kicsit visszatérés ahhoz a népdalokat éneklő kislányhoz, akit először érintett meg ez a zene s a belőle áradó őszinte érzelmek világa. Hol volt akkor még a Metropolitan, hol a Bécsi Staatsoper, ahová két évtizeddel ezelőtt hívta ki az intézmény új vezetője – Ioan Holender – meghallgatásra, előéneklésre. A bizalmat azonnal megkapta.

A nagysikerű bécsi bemutatkozást követően az osztrák impresszáriója már szervezte Európa néhány nagyhírű operaházához a többi meghallgatást. Mikor ezt Holender megtudta, azonnal felhívta az illetőt, s rápirított: ”Hogy képzeli ezt? Maga a Staatsoper szólistáját csak ne küldözgesse előéneklésekre. Vegye tudomásul, a Wiener Staatsoper mindenhol eintrittkarte!”

Rost Andrea mindenhová eljutott, ahol sztár-énekes felléphet. Álmait elérte. Hogy mi jöhet még ezután…? Rájött, kincskeresőbe hiába megyünk el az Óperenciás tengeren is túlra, az a kincs ott van, ahol születtünk.

„Mint magyarnak, Pannonia szülöttjének a Kárpát-medencei népzenénk ez a kincsünk. E koncert, a Pannon dalok nem csupán kirándulás, hanem kibővítése zenei létemnek.”.

A Nemzet Csalogánya név már foglalt. A lovári, vagy a klezmer csalogánya is szűk gúnya rá.

Mi lenne más Rost Andrea, mint a Pannon csalogány!

A Kárpát-medence dalban Bővebben a mai Magyar Hírlapban

Koncert. Rost Andrea és a magyar-zsidó-cigány zene
Tapsviharral jutalmazott koncertet adott vasárnap este Rost Andrea és a Budapest Klezmer Band, Bognár Szilvia népdalénekessel kiegészülve.
A Pannon dalok című előadás magyar népi, cigány és erdélyi zsidó dalok újrahangszerelésével különös atmoszférát teremtett a Dohány utcai zsinagógában. Az est után Rost Andrea lapunknak elmondta: tervezik, hogy lemezen is kiadják a Pannon dalokat.

A koncertet, amelyet olyan személyiségek is megtiszteltek jelenlétükkel, mint Schmittné Makray Katalin, a köztársasági elnök felesége, Lévai Anikó, a miniszterelnök felesége, Aliza Bin-Noun, Izrael budapesti nagykövet asszonya, valamint Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár, egy lassú, fájdalmas-édes magyar népdal, az Érik a cseresznye nyitotta. Az aláhangszerelt zene már-már közelít a mainstream világzene hangulati elemeihez, mégis egyedien és jó értelemben véve népies maradt. Az operaénekesi hanggal előadott népzene mindig különös, Rost Andrea viszont értőn, túlzásoktól mentesen, ismét – ahogy mindig – tökéletes interpretálással, beleérző módon énekli ezt a műfajt is. Amikor a Mária, Mária, mennyei szép hajnal kezdetű dalt adja elő, Bognár Szilvia pedig rátercel-kvintel, az földöntúli élményt nyújt. Alatta a zene misztikus, a népi hangszerek szokatlan összefüggésben való megszólaltatásával jó kísérője mindennek, bele is feledkezünk ebbe az imádságba. Hasonló hangulatban íródott a Ködellik a Mátra, amelyet Bognár egyedül énekel – és ott úszunk a borongós ködben, teljesen megfeledkezve mindenről, ami nem fontos. A következő blokkban jönnek a cigány népdalok, először andalító énekek, majd egy igazi romalagzit megidéző, pörgős nóta, a Ha megfogom az ördögöt című dal, amelyet Bognár szintén hűen tolmácsol. Aztán következnek a jiddis népdalok, köztük a híres és gyönyörű Dana, dana, amelyet a varsói gettóban énekeltek gyakran: Rost Andrea megható átéléssel dalol. Elhangzik még a Dojna is, amely az erdélyi zsidó emberek bánat elleni gyógyszere Jávori Ferenc konferálása szerint. Igen érdekes szerkezetű: lassú és gyors részek váltják egymást. A vastaps utáni ráadásként felcsendül még egy jiddis nóta, nem tudjuk, mi lehet a címe, de gyors, tempós zene. Jávori és két szerzőtársa, Szokolay Dongó Balázs, valamint Bolya Mátyás, elmondhatjuk, rendkívülit alkotott: olyan zenei-hangulati egységbe foglalta össze a Kárpát-medence három hangsúlyos népi elemét – a magyart, a zsidót és a cigányt –, amely érzékletesen jelzi a köztük lévő különbséget, de egységbe is foglalja őket; Rost Andrea kitűnően átívelte mindezt a dallamokon keresztül – Bognár Szilvia pedig méltó társa volt.

A koncert után Rost Andrea elmondta lapunknak: tervezik, hogy lemezen is kiadják a Pannon dalokat, néhányat már rögzítettek, remélhetőleg hamarosan újra stúdióba vonulhatnak befejezni a munkát.
ZSRZ

Egy műzenei grácia és egy népzenei múzsa a Dohány utcai zsinagógában Rost Andrea bemutatkozása népdalénekesként

A Dohány utcai zsinagógában okt. 17-én, vasárnap Rost Andrea és Bognár Szilvia magyar, cigány és zsidó népdalokat énekelt Jávori Ferenc (Fegya), Szokolay Dongó Balázs és Bolya Mátyás zeneszerző-előadók feldolgozásában, a Budapest Klezmer Band tagjainak kíséretével.

A Pannon dalok címen beharangozott fegyvertény-jellegű produkció, amelynek alcíme a Kárpát-medencére utalt, nem előzmények nélkül való. Rost Andrea ötletének megvalósulása már túl van egy körülbelül egy évnyi gondos előkészítő fázison, melynek részeként amolyan nyilvános főpróbaként ápr. 7-én Pécsett, jún. 10-én pedig Kecskeméten már hallani lehetett ezt a szó szoros értelmében rendkívüli hangversenyt. De arra a bízvást zenetörténeti jelentőségűnek mondható mozzanatra, amikor a létrehozók az időközben zeneileg maximálisan kiérlelt produktumot a magyarországi legszélesebb közönség elé tárták, csak múlt vasárnap került sor. Az utókor számára: a premier 2010. október 17-én volt. Az alkalom reprezentatív jellege már a hangverseny legelején kiderült: a koncertet ugyanis teltházas közönséggel együtt a legmagasabb rangú magyar közjogi méltóságok tisztelték meg jelenlétükkel, akiknek felsorolásával csak azért nem terhelem az olvasót, mert a Dohány utcai zsinagóga mágikus terében létrejött csodáról a Magyar Televízió koncertfilmet készített, melynek decemberre várható sugárzása a nyelvterületen élő minden érdeklődő számára újra átélhetővé teszi az eseményt – a televízió vagy a számítógép képernyőjén.

A Rost Andrea fejéből isteni szikraként kipattanó koncepcióhoz már nem volt nagy ördöngösség megtalálni az ideális alkotó-partnereket a népzenei ihletésű feldolgozásokban utazó szerzőpáros (Szokolay Dongó Balázs és Bolya Mátyás), illetve a klezmer-muzsikus Jávori Ferenc (Fegya) személyében. Az együttműködés eredménye feltétlenül zseniálisnak tekinthető, amennyiben úgy folytatja a klasszikus magyar népzenei feldolgozások legnemesebb (Bartók, Kodály, Lajtha és Veress nevével fémjelzett) hagyományait, hogy közben tényleges élőzeneként – a stílus pontosan körülhatárolható keretei között – hihetetlen szabadságot biztosít minden énekes és hangszeres közreműködőnek. Ráadásul napjaink világzenei irányának legrokonszenvesebb erényeivel szemben sem marad érzéketlen (ilyen erénynek vélem a választékos és nagyrészt az autentikus népi gyakorlatra támaszkodó hangszer-használatot, illetve a gyakran improvizatívnak ható előadói stílust, illetve az előadás néhány lejjebb részletezendő jellegzetességét). A két énekesnő és az őket általában kísérő, legtöbbször azonban egyenrangú kamarazene-partnerekként megnyilvánuló hangszeresek valósággal lubickoltak ebben a felszabadító örömzenei környezetben. Füllel hallhatóan, szemmel láthatóan élvezték, amit csináltak, s mivel lelkesedésük maradéktalanul átsugárzott a nézőtérre, a közönség is gyönyörködhetett benne.

Ha mindehhez még hozzávesszük a koncepciót a megjelenése pillanatától meghatározó multietnikus jelleget, illetve a végeredmény egyértelműen szerves koherenciáját, talán már tudjuk mire vélni a koncertet bevezető Frölich Róbert főrabbi bölcs szavait, aki a magyar kultúrát a több száz éve békében-bajban egymás mellett élő nemzetiségek egymásba olvadt [tehát külön-külön csak töredékesen felmutatható] mozaikjának értelmezte. Ezt a manapság ismét időszerűvé vált kiterjesztett identitást megvilágosodott zeneszerző-elmék éppenséggel már rég felismerték. Egyetemes léptékben Beethoven (alle Menschen werden Brüder), Magyarországra vonatkoztatva Bartók, aki a népek testvérré-válásának eszméjétől vezérelve hozta létre a maga népzenei fogantatású mozaikját. Azóta sajnálatos módon csak keveseknek sikerült olyan elemi erővel és a legszélesebb közönség számára is olyan könnyen átélhető módon felmutatni ezt az alapigazságot, mint a Pannon dalok kitalálóinak-előadóinak. Jujujujuj és of of of of – énekelte Rost Andrea a zsidó zenei blokk egyik legsikerültebb számában, az erdélyi zsidó népzenére alapozott Doinában. Románul is of, szlovákul is joj, magyarul is jaj. Ezek az átlagos szótárak által elhanyagolt, bár metakommunikatíve a legtöbbet eláruló indulatszavak – a sort hirtelenjében csak a Valkűrök lovaglásától (Ho-jo-to-ho! Hei-ha!) a Csárdáskirálynő belépőjéig (Haj-hó!) tudom folytatni – arra figyelmeztetnek: több nyelvről van ugyan szó, de csak egyetlen egy közös, európai kultúrkörről, egyetlen egy humanista kultúráról. Nagyon nagy kár, hisz ártatlanok millióinak életébe került, hogy erre csak manapság illik rájönni. Hogy ismét revelációnak számít az, amit soha nem lett volna szabad elfelejteni.

De vizsgáljuk meg közelebbről azt az imponáló zenei tudásanyagot, amely képes volt ezt a legnemesebb eszmeiséget sikeresen hordozni, illetve közvetíteni. Az elsőnek műsorra tűzött népzenei produkciót egy koboz-, illetve cimbalom-kíséretes fúvós szóló (egyébként líd eufóniában tobzódó zenei környezetet teremtő) felvezetése után Rost Andrea bársonyos tónusú, de nem operai hangvétellel intonált szöveg nélküli (a-hangzós) megszólalással kezdett énekelni. Gyönyörűséges melizmája olyan zenei magas-fennsíkról szólt, ahonnét széttekintve a folytatás különösebb fennakadás nélkül ugyanúgy lehetett volna Alleluja, mint Árva vagyok (a szám címe: Érik, érik a cseresznye). A többek között a Tisztelet Kodály Zoltánnak, illetve egy Mária-éneket is tartalmazó magyar népzenei részben a számok alapjait több strófás népdalok képezték, amelyeket lenyűgöző hangszeres közjátékok színeztek és kovácsoltak egybe (a közönségnek viszonylag ritkán volt alkalma tapsolni). Közben persze megvolt az a nagy és emlékezetes pillanat, amelyben Rost Andrea az egyik népdal (A paládi temetőben) zárósorát kíséret nélküli cadenzaként a közönség elé tárván, diszkréten és jelzésszerűen, de a leghatározottabban felvillantotta elképesztő technikai tudását és zseniális stílusérzékét. A cigány népdalok hallgatása közben (volt, hogy Andrea énekelte a nem-magyar, Szilvia a magyar szöveget) még egyszer elmerengtem Frölich rabbi szóképén: a pannon mozaikból ezen az estén bemutatott három kocka tényleg közelebb van egymáshoz, mint ahogy azt eddig képzeltem volna. Tényleg nem a szöveg, nem nyelv a lényeg, hanem az ezt szorosra fűző nagybetűs Zene (egyébként a magyar és cigánynyelvű szöveg valószínűleg arra utal, hogy ugyanazt a népdal mindkét közösség magáénak érzi).

A Jávori Ferenc által egyenként felkonferált klezmer-zenei számok, mint kiderült, ezer szállal kötődnek ugyan a cigány és magyar népdalokhoz, mégis egy másik zenei stílust képviselnek, mely az előbbiekénél már a kezdetektől fogva közelebb állt a műzenéhez. Az első három szám (Meydele, Tateshi, Pripecsik) nagy epikus formában elbeszélt történeteihez helyenként nótaszerűen melankolikus, másutt pulzusszámot emelő dzzsesses, néha meg az angolszász popkultúra lírai megszólalásait idéző zene társult. A már említett Doina igen figyelemreméltó interetnikus vonásokat mutatott: a román vokális siratót (erre a műfajra utal a szám címe) az erdélyi zsidók átvették és hangszeres kísérettel, illetve a lassút követő gyors résszel egészítették ki. Jávori Ferenc feldolgozásának verzus-refrén szerkezetű vokális lassú része rondótémaként működött, melyhez két gyors hangszeres epizód csatlakozott. A feldolgozás ebben a formában műzene, de minden mozzanata népzenére vezethető vissza: szintetikus (= magasabb szinten összefoglalt) és fantasztikus. A legismertebb jiddis dal (a varsói gettóra utaló szöveggel ellátott Donna-Donna) után végül egy moll-keringő következett, a legihletettebb európai műzene-repertoárhoz felzárkózó kromatikus középszólamokkal. A Tumbalalajke táncos lendületét ráadásul még le is lassították, hogy aztán harcias-risoluto modorban sodródjon az utolsó, félek leírni: orgiasztikus karakter-variációba.

A két különböző zenei-szakmai előéletet maga mögött tudó énekesnő, a népzenében korántsem bizonytalan léptekkel, hanem bizony zavarba ejtő céltudatossággal hont foglaló nemzetközi hírű operacsillag és az általa felkért – egyébként szintén világklasszis – magyar népdalénekesnő egy koncerten való fellépése fényesen bizonyított egy másik, ezúttal hét évszázaddal korábban felismert alapigazságot (Grocheio és Ockeghem): lehet, hogy több műfajról van szó, de egyetlen egy – s méghozzá: jó – zenéről. A műzenei grácia és a népzenei múzsa teljesen természetesnek ható összefogása tabukat döntve fokozta a felszabadulás-élményt s ezzel a lehető legtávolabb állt a primadonnák zenetörténetileg visszakereshető rivalizálásától, de a népzenéből ismert virágok vetélkedésétől is. A bel cantóra szocializálódott Rost Andrea tudta a hangját úgy használni, hogy semmilyen stílustörés nem keletkezett kettejük produkciója között. Nem csak akkor, amikor Szilvia vokálozott Andreának, vagy amikor egyenrangú társakként énekeltek egyszerre. Mikor külön-külön szólaltak meg, s ki-ki saját specifikumának a legjavát adta, az is meglepően közel került egymáshoz.

Kettejük szcenikai jelenléte és előadói stílusa azonban elgondolkoztató eltérést mutatott. Az operai hagyományokat gyakorló Rost Andrea értelemszerűen az arcát (tehát: mimikát) használta a drámai folyamatok és helyzetek érzékeltetésére. Hihetetlen átéléssel és érzékenységgel. Ez különösen a koncert végére időzített klezmer epikus nagyformák előadásakor tűnt az egyetlen lehetséges, egyszersmind: zseniális megoldásnak, csakhogy a magyar és cigány népdalok esetében is rendkívül kifejezőnek bizonyult. Bognár Szilvia, mint a táncház-mozgalmon felnőtt szintén nagyformátumú előadó-személyiség (úgy tűnik: tudatosan) azt az attitűdöt hozta, amit az autentikus népi adatközlőktől látni. Tudjuk, a népzenében általában, a balladában különösen a drámai személyek megszólalása nem teátrális gesztus, hiszen a szöveg és a zene viszonya nem tesz különbséget a cselekmény elbeszélése és a szereplők megszólalása között; azaz a zene arra szolgál, hogy megteremtse a szöveggel való azonosuláshoz szükséges intenzív koncentrálás tudatállapotát. Bognár Szilvia ebben a szellemben nem előadta, hanem saját személye helyett a zenét előtértébe helyezve, elővezette a dalokat. Ennek mimikai eszközéül egy egyébként rendkívül rokonszenves és szintén kifejező, ám maszkszerűen megmerevítettnek ható mosolyt használt.

A revelatív koncepció, az egyenletesen magas színvonal és – ha lehet ilyet mondani – a fokozatosan egyre élvezetesebbé váló hangversenyélmény mellett a projekt legnagyobb pozitívumának mégis azt tartom, hogy Rost Andreáéknak sikerült egy a hagyományokra támaszkodó, mégis tendenciózusan naprakész zenei világot létrehozni (ha tetszik: világzenét, mely a világ bármely pontján megállja a helyét), amelyet a legelső hangtól a legutolsóig beragyog az etikus tartalom. Méghozzá egy igen emelkedett, fenséges ethos. Rost Andrea magától értetődő természetességgel folytatni kívánja népdal-énekesi karrierjét, illetve a Pannon dalokat. De máris új terven töri a fejét: The human voice címmel a bel canto mellé kíván helyezni néhány Európán kívüli (török, arab, indiai és japán) éneklési technikát, hagyományt. A Pannon dalok alapján a minőségre lehet következtetni, de az, amit konkrétan hallani fogunk, ha a műsor elkészül, kitalálhatatlan.

Polgár László és barátai

2009. október 18. – 5770. Chesván hónap 1., 19 óra
Dohány utcai zsinagóga

Közreműködik:

Polgár László
Komlósi Ildikó
Sümegi Eszter
Fekete Attila
Fekete László főkántor

A Magyar Állami Operaház művészeiből alakult zenekar
Vezényel: Kovács János

Műsorvezető: Kézdy György

Verdi: Nabucco – Nyitány zenekar
Verdi: Nabucco – Zakariás imája -Tu sul labbro de’veggenti Polgár László
Verdi: Aida – Aida áriája – Ritorna vincitor Sümegi Eszter
Verdi: Aida- Aida és Amneris kettőse – Fu la sorte dell’armi Sümegi Eszter – Komlósi Ildikó
Verdi: Don Carlos – Fülöp király áriája – Ella giammai mano – Polgár László
Cilea: Adriana Lecouvreur – A hercegné áriája (III. felv.) Komlósi Ildikó
Muszorgszkij: Zsidó dal, Saul király Fekete László
Verdi: A végzet hatalma – Gvárdián és Leonóra kettőse – Sull’ alba il piede Polgár László -Sümegi Eszter

Szünet

Bizet: Carmen I. felv. előjáték zenekar
Bizet: Carmen – Seguidilla – Prés des remparts de Séville (II. felv. ) Komlósi Idikó – Fekete Attila
Ravel: Káddis Fekete László
Saint -Saens : Sámson és Delila – Bosszúária (II.felv.) Komlósi Ildikó
Halévy: A zsidónő – Eleázár áriája - Rachel, quand du Seigneur Fekete Attila
Halévy:A zsidónő-Brogni biboros áriája – Si la riguer..I.felv. Polgár László
Puccini: Turandot – Liu – Signore, ascolta I. felv. Sümegi Eszter
Puccini: Turandot – Kalaf ária – Nessun dorma (III. felv.) Fekete Attila
Puccini: Tosca – Tosca és Cavaradossi kettőse (III. felv.) Sümegi Eszter – Fekete Attila
A műsor és szereplőváltoztatás jogát fenntartjuk.

1234►

Nagyon féltem a hazámat

Meglepetésre készül Polgár László operaénekes a Dohány utcai zsinagóga fennállásának százötven éves jubileumára rendezett fellépésén október 18-án. Bár szakmai nyugdíjazását kérte Budapesten és Zürichben is, bevallása szerint még soha nem énekelt pályafutása során ennyit, mint manapság. Ráadásul most saját maga választja meg a szerepeit. Közéleti témákról is szót ejtve, a neves művész aggódik a közelmúlt történései miatt.- Mennyiben kíván másfajta jelenlétet a művésztől egy szent helyen tartandó koncert?

- Mindig úgy lépek színpadra, mintha az utolsó előadásom lenne, és be kellene bizonyítanom, hogy Polgár László kicsoda. Ha mind­össze egyetlen emberrel meg tudom szerettetni az operát, akkor már érdemes volt énekelni. Sokkal szegényebb az, aki nem élvezi a muzsikát. A koncert szempontjából ugyanakkor nincs jelentősége a helynek, ahol a fellépés zajlik. A zene számomra mindig ugyanaz marad. A Dohány utcai koncert különleges jelentőségét az adja, hogy az épület százötven esztendeje áll. Nem vagyok hívő ember, de gyermekként nagyon vallásos nevelést kaptam. A templom nélkül ráadásul el sem tudtam volna végezni a Zeneakadémiát. A kórusban énekeltem amíg főiskolás voltam, és abból a keresményemből éltem. Édesanyámnak nyolcszázhatvan forint volt a nyugdíja, abból nem tudtunk volna megélni.

- Világlátott művészként, milyen- nek látja a mai hazai közálla- potokat?

- Rossz irányt vett az ország, nagyon féltem a hazámat. Elindult egy lavina, amelyet nagyon nehéz megállítani. Ha nem mondunk nemet a szélsőségek megerősödésére, Magyarország elveszett. Nem szabad a balkáni gondolkodásnak helyet adni, amikor Európa felé igyekszünk. Munch Sikoly című képe jut eszembe. Most valakinek nagyot kell kiáltani, megrázni az embereket, hogy felébredjenek. A zsinagógában rendezendő koncert az én sikolyom.

- Világtendenciáról vagy magyar jelenségről beszélünk?

- A világban hasonló jelenségeket tapasztalunk. Gazdasági recesszió­ idején mindig felerősödik a bűnbakkeresők hangja. Az a megdöbbentő, hogy az emberiség nem tanul a történelemből, és a história megismétli önmagát. Ez a butaság csimborasszója…

- Uniós tagságunk, világpolitikai helyzetünk talán azt a reményt ébresztheti, hogy manapság nem fordulhatnak nemzeti tragédiába az események…

- Auschwitz óta nem lehet picit sem antiszemitának lenni. A holokauszt tagadása nem véletlen.

- Egy másik jubileumot is ünnepelünk, százhuszonöt éves a Magyar Állami Operaház. Mit jelent az évforduló önnek?

- Az életem felét, harminchárom évet töltöttem az Operánál és még tag lennék, ha nem mentem volna nyugdíjba. Mindent ennek színháznak és ennek a közönségnek köszönhetek. A publikum szeretetét minden nap érzem. Megállítanak a járókelők, megsimogatnak, és sajnálkoznak, hogy keveset lépek fel. Végre a köldökzsinórt össze tudtam kötni, hisz elvágtam.

- Miért?

- Egy félreértés miatt. Don Quijotét kértem és helyette kaptam a Don Giovannit – az nem azonos, és akkor önként elmentem a színháztól.

- Ha jól tudom, szakmai nyugdíjazását kérte Zürichben is. Mennyi fellépést vállal, milyenek manapság a mindennapjai?

- Amíg tag voltam a zürichi operában, addig azokat az előadásokat kellett elénekelnem, amelyeket Alexander Pereira úr, az igazgatóm meghatározott. Most azokban lépek fel, amelyekhez kedvem szottyan. Több darabban énekelek, mint amikor társulat tagja voltam. Tanítok a világ számos pontján – nem panaszkodom. Amíg magam élvezem, és adni tudok a közönségnek, énekelni fogok. Húszéves koromban úgy gondoltam, hogy ötvenévesen abbahagyom a pályát. Gyerekeimet kértem, hogy figyelmeztessenek, ha úgy érzik, baj van. Tanárom, Hans Hotter még kilencvenévesen is énekelt.

- Mintha egyre sűrűbben hallanánk arról, hogy operaénekesek más műfajokban kalandoznak. Mennyi­re átjárhatóak ön szerint a zenei műfajok?

- Kétféle zene létezik, jó és rossz. Az Operaház társulati ülésén pél­dául a Padlásból énekeltem. Imádom a darabot, a muzsikáját, kifejezetten élveztem a feladatot. Aki már énekelt az úgynevezett „könnyű műfajban”, az tudja, hogy olykor nem is olyan könnyű. Nem hiszek a műfaji határokban. Az operai hangképzés ugyanakkor más, mint a könnyűzenei. Időnként megmosolygom, amikor egy operaénekes táncdalt ad elő. Soha nem fogom azonban elfelejteni, amikor a televízióban Székely Mihály és Gyurkovics Mária énekelt divatos slágereket. Talán segített abban, hogy a klasszikus zene felé kezdtem kacsingatni.

- Mintha fogyatkozna a zeneértő közönség…

- Magyarország pár évtizede már nem Kodály országa. A zenetanítás, mára már legfeljebb nimbusszá vált. A kultúrához való hozzáálláson kellene változtatni. Pénz nélkül nincs művelődés. Sajnos a világválság sem segít a problémák megoldásában. Svájcban a magáncégek szponzorációja nagyot sokat segít.. Húsz éve volt a rendszerváltás, rengeteg svájci méretű milliárdos van, a kultúrára ugyanakkor kevesen akarnak áldozni.

Podhorányi Zsolt

Polgár László sikolya, a brácsás otrombasága

Vannak helyzetek, amikor az ember nem maradhat néma – mondta zsinagógabeli koncertjén Polgár László operaénekes, aki szót emelt a szélsőségesek ellen. Akadt a zenekarban, aki erre meglepően reagált.

A 150 éves Dohány utcai zsinagóga és Az Élet Menete Alapítvány javára tartott jótékonysági koncertet vasárnap este
Polgár László a barátaival. Az énekes néhány napja azt nyilatkozta: a koncerten “olyat fog elkövetni, ami még nem volt a világban”. Ez pedig a ráadás volt, Wagner Trisztán és Izoldájából Marke monológja.

Az előadás végén az énekes elmondta:
azért választotta záróakkordként ezt a muzsikát, hogy a maga lehetőségei szerint áttörje a falat, amit a zeneszerző
antiszemitizmusa emel. Wagner az egész zeneirodalmat figyelembe véve, megkerülhetetlen. És hogy erről a zsinagóga ünnepe alkalmából beszél, ez a mondanivalója súlyát jelzi.

Azon politikai erők ellen emelt szót, amelyek gondolati magja a történelem tragikus éveit idézi. A veszély nagy. Beszédét azzal zárta: “Auschwitz óta tudjuk, hogy nem lehetünk kicsit rasszisták. A bakancsok árnyékában félek (…) Bízom a józan ész győzelmében.”
A beszédét a nézők ovációja fogadta, de az Operaház muzsikusaiból álló zenekarban nem aratott osztatlan sikert. Egy brácsás hölgy az első sorból, aki nemzetiszín szalagot kötött hangszerére, jól láthatóan egyet nem értő gesztusokkal kommentálta az elhangzottakat. Tettének súlyt adva, percekig ülve maradt, miközben a fellépőket megtapsolták.

Polgár a koncert után ezt nem akarta minősíteni. Az est karmestere, Kovács János sajnálattal hallott a jelenetről, amit a helyszínen nem vett észre. Mint mondta: a zenekarban több jobboldali muzsikus van.

Mindenkinek joga nem egyetérteni, de ennek kifejezésére meg kell választani az alkalmas helyet. Egy zsinagógabeli hangversenybe nem lopódzhat be a kirekesztés. Az említett hölgy kiváló muzsikus, de ezt a megnyilvánulást a karmester egyszerűen butaságnak tartja.

Népszabadság

Akela és Sarastro

Furcsa koncert, alig meghirdetve, a Régi Zeneakadémián Polgár László habilitál, nem tudni, hogy kinek is szól ez az egész. Talán ezért van az ember olyan emelkedett életmű-hangulatban, át akarja gondolni, mit is jelentett ez a hang az elmúlt időkben számára.

Népszabadság – Teknős Miklós Polgár belép, ugyanabban a kissé kinőttnek tűnő fekete ingben, amiben szokott, fehér hajjal, fehér arccal, nemes vonásain mintha valami maszk lenne, és tudom, amit tudok, megszólal mindjárt, és a közönségben összenéznek majd, hogy atyaég, micsoda orgánum…

Pontosan eddig tartott a merengés, múltba révedés, és a ki is volt nekünk Polgár László-jellegű elmélkedés. Polgár László nagyon is valóságos énekes. Annyira valóságos, hogy csak azt éreztem, megint borzasztóan felzaklat a Seneca-ária. Menjetek, és mondjátok meg Nérónak, hogy meghaltam és eltemettek. Eltemetett emberek nem énekelnek. De átéltük az operaházi gálakoncerten, hogy Polgár gyengélkedve elnézést kért, és nem énekelt. Tudtuk, hogy feltehetően most láttuk őt utoljára érdemben, énekesi érdemben, illetve már ez se az volt, hiszen nem énekelt, azt közölte mindannyiunkkal, hogy az azt megelőző alkalom volt a búcsú. Vagy ezt hittük.
Most viszont énekelt.

Ha számít a múlt, akkor megint meg lehet bizonyosodni arról, hogy jól emlékeztünk: senki, senki a világon nem énekelte annyi finom szomorúsággal Sarastro E-dúr áriáját, mint Polgár László. Most se. Soha nem sikerült megfejtenem ezt a jelenséget. Az ária természetesen nem szomorú, csak megnyugtató, bársonyos, simogató. Mindez megszólal ebben az előadásban is, de valami bánat, lemondás keveredik hozzá, mintha a bölcsesség enyhe szomorúságot is jelentene. És hiába nem értek egyet ezzel elvben vagy akár gyakorlatban, ha Polgár óta minden más előadásból éppen ez a gyöngéd melankólia hiányzik.

Amúgy kockázatmentes a hangverseny, vagyis terjedelmét tekintve csak fél hangverseny, a legbiztosabb számokat halljuk, Fiescót és a Winterreiséből A varjút, Muszorgszkijt és Hugo Wolfot, utolsó számként pedig Kodályt, az énekes be is mondja, hogy 42 évvel ezelőtt a felvételin is a Hej, a mohi hegy borának… kezdetű népdalfeldolgozást énekelte a Zeneakadémián. Nem számít a múlt, a vén Akela most is leütötte az őzbakot. Nem csak arról van szó, hogy Polgár Lászlóhoz fogható basszista nincs a hazai pályán, de még az előjelét se látni, hogy kiből is lehetne valaki hozzá mérhető.

Népszabadság

Egyedülálló zenei élmény a Dohány utcai Zsinagógában

Zsúfolásig megtelt a Dohány utcai Zsinagóga 2009. október 18-án, vasárnap a 150 éves évforduló tiszteletére rendezett ünnepségsorozat egyik csúcspontjaként rendezett koncerten. Polgár Lászlóra és barátaira annyian voltak kíváncsiak, hogy a zsúfolt földszinti sorokon kívül a karzat két emelete is megtelt.

Frölich Róbert főrabbi köszöntője és Kézdy György személyes hangú bevezetője után klasszikus operarészletek és zsidó témájú dalok hangzottak fel a zsinagóga kiváló akusztikájú, pazarul díszített falai között. Kovács János keze alatt a Magyar Állami Operaház művészeiből alakult zenekar egyedülálló élményt nyújtott. Polgár László és művésztársai tudásuk legjavát adták a hálás közönségnek.

Polgár László neve jól ismert a legtöbb rangos operaházban. Pályája során megfordult már a milánói Scala, a londoni Covent Garden színpadán, de énekelt a Salzburgi Ünnepi Játékokon is, Kossuth díjas kiváló magyar basszista. 1991 óta a Zürichi Opera tagja, itthon és a világ vezető színpadain koncerttermeiben vállalt fellépései több évre előre betöltik naptárát. Liszt díjas Érdemes művész, a Zürich-Winterthuri Konzervatórium magán énektanára. Emlékezetes szerepei közül a Varázsfuvola Sarastro szerepe emelkedik ki, Muszorgszkij és számos Verdi mű egyik leghitelesebb tolmácsolója.

Komlósi Ildikó 1985-ben vált a Magyar Állami operaház tagjává, 1986-ban a Pavarotti énekverseny győzteseként debütált Verdi Requiem-ben Pavarotti mellett Lorin Maazel vezényletével. A versenygyőzelmek után előbb Bécsben és Frankfurtban, majd 1990-től a milánoi Scalaban aratott emlékezetes sikereket.

Sümegi Eszter 1993-ban Philadelphiában megnyerte a Pavarotti Énekverseny első díját. A Magyar Állami Operaház magánénekesnője Puccini Bohéméletének Mimijeként debütált. Fellépett többek között a Bergenzi Fesztiválon a Torontoi és Frankfurti Operában. Részt vett a párizsi Chatelet híres ,Bob Wilson rendezte, Christoph Eschenbach vezényelte Walkür produkciójában.

Fekete László bariton énekművész, főkántor hangjával ünnepivé változtatja a hétköznapokat is.
1989 óta a budapesti Dohány utcai zsinagóga főkántora. Gyakran közreműködik koncerteken, rádiós és televíziós közvetítésekben, lemezfelvételen és filmekben. Jelenleg a Budapesti Zsidó Egyetemen a kántorképzés szakfelelőse és liturgiai zene tanára. Művészi pályafutása során bejárta Európát, megfordult Izraelben és Japánban is.

Fekete Attila Még főiskolásként 1998-ban debütált az Operaházban, ahol a Bohéméletben Parpignol szerepét énekelte. A fiatal magyar énekes nemzedék egyik legjelentősebb képviselője 2005-ben debütált az Egyesült Államokban ahol Puccini Bohéméletének Rodolfo-ját énekelte.

Kovács János karnagy 1987-1990 között a Magyar Állami Operaház vezető karmestere. Rendszeresen fellép valamennyi jelentős magyar zenekar koncertmestereként. 1992 óta a Tokiói Filharmonikusok állandó vendégkarmestere. 2001-től a Budapesti Filharmóniai Társaság első karmestere. 2003-ban, 2006-2007-ben megbízott főzeneigazgató. 2007 őszétől a Magyar Állami Operaház első karmestere. Kovács János pályája során számos elismerésben részesült, 1980-ban Komor Vilmos-emlékplakettet, 1985-ben Liszt-díjat, 1991-ben Oláh Gusztáv-emlékplakettet, 1996-ban Érdemes Művész címet, 2001-ben Kossuth-díjat, 2003-ban Inter Lyra Díjat, 2004-ben Gundel Művészeti Díjat, 2007-ben Bartók-Pásztory-díjat kapott.

A koncert bevételét az Élet Menete Alapítvány javára fordítják. Az Alapítvány jelmondata:
„Emlékezni és emlékeztetni mindannyiunk kötelessége”.

Kulturális Művészeti Magazin

A brácsás hölgy az első sorból…

“Előforul, hogy az ember nem tudja, hol van”

Polgár László a Dohány utcai zsinagógában adott hangversenyt. A koncert ráadásaként elénekelte Wagner Tristan és Izoldájából Marke monológját (Wagnert a zsinagógában! Éppen azért, hogy – amint mondta – áttörje a falat, amelyet a zeneszerző antiszemitizmusa emel), majd politikai nyilatkozatot tett. Ami miatt finnyás kékharisnyák és feketebakancsosok igencsak neheztelhetnek. Csakhát a hangversenyt éppen az Élet menete alapítvány támogatására szervezték, amely alapítvány viszont azt a célt tűzte maga elé, hogy soha ne engedje feledni a holokausztot és a hozzá vezető utat, a jogfosztás és a gyilkosságok történetét.

Tehát itt – és bizonyára csakis itt, az Operaházban nem – Polgár László azt mondta: “Auschwitz óta tudjuk, hogy nem lehetünk kicsit rasszisták. A bakancsok árnyékában félek (…) Bízom a józan ész győzelmében.”

A beszédet ováció fogadta a nézőtéren, a zenekarban azonban – a helyszíni tudósítás szerint – nem aratott osztatlan sikert. “Egy brácsás hölgy az első sorból, aki nemzetiszín szalagot kötött hangszerére, jól láthatóan egyet nem értő gesztusokkal kommentálta az elhangzottakat. Tettének súlyt adva, percekig ülve maradt, miközben a fellépőket megtapsolták.”

Igen… Előforul, hogy az ember nem tudja, hol van. S Rómában nem viselkedik úgy, mint a rómaiak.

Magam is jártam már így, egy balatoni település kis kápolnájában. Ahová egy másik családdal mentem el – nyolcéves gyerekként -, s egyedül maradtam állva, amikor mindenki letérdelt. S öntudatos nem-katolikusként megsértettem vagy húsz-huszonöt embert.

Máig szégyellem.

Vajon a brácsás hölgy is? Aki bizonyára elmúlt már nyolc éves…

Népszava Online

Polgár László és barátai a 150 éves Zsinagógában

2009. 10. 05. 10:52
A Jam light vendége Polgár László, operaénekes.

A szólás szabadsága Világhírű operaénekesek a zsinagógában

2009. október 05. 11:29
A szólás szabadsága október 4-ei adásából

Mv.: – 150 éves a Dohány utcai zsinagóga, 125 éves a Magyar Állami Operaház. Mi ez, ha nem zene egy operaénekes füleinek? Különösen, ha mindkét helyhez számtalan személyes élmény, emlék fűzi. És, ha mindkét helyen kiemelten számítanak rá az ünnepi eseményeket. Persze nem nézőként. A szólás szabadságának vendége Polgár László, operaénekes, jó estét kívánok!

Polgár László, operaénekes: – Kezicsókolom.

Mv.: – Nemsokára fellép a zsinagógában, mivel készül?

P.L.: – Mivel készülök? Készültem, itt a műsor.

Mv.: – Az egészet ne mondja el, de mégis nagyjából.

P.L.: – El kéne mondanom, mert sehol nincs ennek nyoma.

Mv.: – De miért egyébként?

P.L.: – Nem tudom. Mert csak szórólapok vannak és a műsorról sehol nincs.

Mv.: – Annyit lehet tudni az interneten keresztül, hogy ön és a barátai lépnek fel.

P.L.: – Igen, de nagyon fontos, hogy mi az a műsor, ami.

Mv.: – Halljuk.

P.L.: – Jó. Verdi Nabucco Nyitány, Verdi Nabucco Zakariás áriája. Aida áriája, Aida és Amneris kettős, Don Carlos Fülöp király áriája, Cilia Adriana Le Couvreról, Musszorgszkij Zsidó dal, Saul király, Verdi a Végzet hatalma második felvonás Leonora és Vardián kettőse. Ez csak az első rész.

Mv.: – Most a másodikat ne mondja el, viszont akkor már mondja el, hogy kik azok a barátai, mert hiszen lehet, hogy ön, sőt biztos, hogy ön nagyon sokakat vonz a zsinagógába, de lehet, hogy azért ők is.
Hiszen híres operaénekesekről van szó.

P.L.: – Igen, Komlóssy Ildikó, Sümegi Eszter, Fekete Attila és Fekete László, aki a zsinagóga főkántora, és Kézdy György, aki az est vezetője lesz, narrátora.

Mv.: – A zsinagógához gyerekkori élménye is fűződik, ezt elmeséli?

P.L.: – Nem gyerekkori, ez már felnőttkori élményem, én az, hogy a világot jelentő deszkákat jelen pillanatban taposni tudom, ebben nagy szerepet játszott a zsinagóga. Éppen a Dohány utcai zsinagóga, mert volt egy olyan tantárgyunk, hogy mozgásművészet, Szentpál Olga tanította. És az ott zongorázó hölgy ennek a zsinagógának a kórusában énekelt és minekután nekem édesapám már nem élt, és az édesanyám nyugdíja 860 Ft volt, abból úgy gondolom, hogy nem tudtam volna elvégezni a Zeneakadémiát, úgyhogy öt évig a kórusban énekeltem, akkor olyan 80 Ft-ot kaphattam kb. Tehát majdnem annyit, mint az édesanyám nyugdíja, tehát én valahol nagyon hálás is lehetek ennek az intézménynek.

Mv.: – és ezt most meg is tudja hálálni. Az Operaházban, a Magyar Állami Operaháznak mennyire lehet hálás, és ezt azért is kérdezem, mert olyan néha olyan furcsa érzés azt mondani, hogy ön a Zürichi Operaház magánénekese. Vagy a Zürichi Zeneakadémia tanára, és nem azt mondom, hogy a Magyar Állami Operaház és a Magyar Zenekakadémián tanítja a magyar énekeseket.

P.L.: – Az, az igazság, hogy én 33 évig voltam tag a Magyar Állami Operaházban és utána mentem nyugdíjba, amit tudok ugye hát mindent ennek a 125 éves intézménynek köszönhetek. És, amit lehetett, azt próbáltam meghálálni, most szeptemberben felléptem az évadnyitó társulati ülésen, ahol Presser Gábor kíséretével a Padlásból énekeltem egy részletet, borzasztó kellemes és nagyon jó hangulatú társulati ülés volt. Azt hiszem ilyen hangulatú társulati ülést még soha nem éltem meg. Nemrég felléptem a 125 éves gálán, és igazán nagyon-nagyon jól éreztem magam, és ez az évad hála istennek ez Magyarország jegyében zajlik, mert most 14-én, október 14-én fogok habilitálni, tehát minekután a Zeneművészeti Főiskola egyetem lett, tehát én most kvázi a doktorimat csinálom.

Mv.: – Tehát ezt mindenképpen kell csinálni?

P.L.: – Igen, igen. Már megcsináltam.

Mv.: – hát azért kevés operaénekes van, nem? Akiből hirtelen doktor lesz?

P.L.: – Nem tudom, hogy hányan vannak, de minekután ez a lehetőség fennáll és én azt hiszem a kritériumoknak megfeleltem, meg megírtam az írásbelimet, amit elfogadtak, úgyhogy most már hogy mondjam, csak a gyakorlati része lesz, nekem kell énekelni.

Mv.: – hát azért ez menni fog gondolom, hogy nem fog problémát jelenteni.

P.L.: – remélem, de ez egy meghívó is, 14-én lesz a volt, a régi Zeneakadémia nagytermében, ez nyilvános, tehát, aki akar eljöhet és meghallgathatja.

Mv.: – Hú, szerintem sokan mennek, mint ahogy decemberben is valószínűleg sokan mennek majd a Vígszínházba, merthogy ott egy premier lesz Marton László rendezésében a Varázsfuvola, amiben szintén ön Sarastrot énekli. De arról mi a véleménye egyébként, hogy az operák úgymond kivonulnak a házból?

P.L.: – Ha olyan házba vonul, mint a Vígszínház, akkor az nem baj. A Vígszínháznak jó az akusztikája, Marton László egy remekül felkészült rendező, nagyon régóta ismerem, nagyon várom a vele való találkozást. Érdekes mód ez az évad valahol a Varázsfuvola környékén játszódik, mert másfél évvel ezelőtt kellett volna énekelnem Zürichben egy Varázsfuvolát, amikor a rendező odajött hozzám és azt mondta, hogy tudja, én utálom Sarastrot, nem Polgár Lászlót, ne értsen félre, a szerepet, és akkor én bementem az igazgatómhoz és azt mondtam, hogy én ezt a szerepet nem szeretném elénekelni. Vagy nem szeretném próbálni ezzel a rendezővel, és akkor 12 előadást visszamondtam, és akkor azt kérdezte, hogy tudod mennyi pénzről van szó? Mondtam, hogy tudom mennyi pénzről van szó, de nekem ez a kedvenc szerepem egyike.

Mv.: – Tehát magyarul nem hajlandó olyan rendezővel dolgozni, aki arról a darabról nem ugyanazt gondolja, amit ön?

P.L.: – Például. Na most, ezt a rendezést kell most abszolválnom, de egyszerűbb beállni egy meglévőbe, mint egy olyan rendezővel dolgozni, akivel mondjuk nem tudok egy követ fújni.

Mv.: – De akkor egyébként mikor lesz Zürichben a bemutató? Az nem fogja megelőzni gondolom a pestit?

P.L.: – Nem, az utána lesz.

Mv.: – Ami nagyon érdekes, és meglepetten tapasztaltam, hogy mennyire ismétli magát a történelem, ön 74-ben azért berobbant a nemzetközi köztudatba, megnyert egy Schumann- versenyt, most pedig lesz majd egy Schumann-verseny, ahol viszont zsűrizni fog. Van valami plusz empátia a versenyzők felé, még visszaemlékszik arra az érzésre, amikor ott állt és meg akart felelni?

P.L.: – Egy kicsit korrigálnom kell, ez a Schumann verseny ez már megvolt, ami lesz most november 1 és 14-e között, ez a genfi verseny. A Schumann-verseny az egy dalverseny, a genfi verseny az pedig a legnagyobb operaverseny a világon. Na most nekem úgy alakult az életem, hogy novemberben és október végén Simon Boccanegrában Fiescot kell énekelnem a Zürichi Operában, és a fordulókat, a genfi verseny fordulóit úgy csinálták, hogy én közben ingázhassak. Genf és Zürich között.

Mv.: – De azért ez egy nagyon nagy megtiszteltetés, hogy gyakorlatilag magához igazítják a fordulókat.

P.L.: – Igen. Az, az igazság, hogy már négy éve meghívtak, akkor az igazgatóm nem engedett ki, most úgy alakult, hogy így kimehetek, de mondom így hozzám kellett igazítani a dolgokat.

Mv.: – hát ehhez is gratulálok, meg egyáltalán mindenhez, amit eddig letett az asztalra, meg amit várhatóan le fog tenni. Szerintem decemberben sokan fognak toporogni, a Vígszínház bejáratánál. Köszönöm szépen, hogy eljött hozzánk.

P.L.: – Én köszönöm a meghívást.
Mv.: – Ez volt A szólás szabadsága, adásunk után ma és ezentúl minden este Kultúrház Winkler Nórával. Mi legközelebb egy hét múlva jelentkezünk, addig is minden jót önöknek, köszönjük figyelmüket, viszontlátásra!