Holokauszt-emlékünnepség az Országházban…
Január 27-ét, Auschwitz felszabadításának (!) napját az ENSZ tavaly Holokauszt emléknappá nyilvánította. Ebből az alkalomból tartottak az évfordulón megemlékezést több helyszínen, így a Páva utcai központban, Hódmezővásárhelyen, itt Orbán Viktor beszélt. Tudósítóink beszámolói a Parlamentben és a Kossuth téren történteket rögzítik.
Az Országház Felsőházi termében ott voltak Sólyom László köztársasági elnök és Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, valamint Szili Katalin, az Országgyűlés elnökével az élen valamennyi parlamenti párt képviselői, kormánytagok, a diplomáciai képviseletek vezetői, a Mazsihisz és a BZSH vezetői, rabbik, körzeti elnökök, zsidó szervezetek és roma egyesületek képviselői, az európai parlament, az egyházak vezetői. Beszédet mondtak (az elhangzás sorrendjében): Mandur László alelnök, Szili Katalin, Gyurcsány Ferenc, Feldmájer Péter, Nagyné Váradi Anna (roma részről), és Sólyom László. Ezt követően a Kossuth téren folytatódott a megemlékezés.
Az Országgyűlésben elhangzott beszédek közül Gyurcsány Ferencét és Feldmájer Péterét teljes egészében közöljük.
Gyurcsány Ferenc beszéde
Az ember csodálatos teremtménye a világnak. Csodálatos és jóravaló teremtménye, aki mégsem tudja magát megóvni időről időre a Gonosz kísértésétől. Csodálatos és jóravaló – mondom –, aki képes, tud és akar szeretni, egy új, egy önmagára hasonlító világot létrehozni, akinek van bátorsága álmodni, és képes arra, hogy kinyújtsa a kezét, befogadja a csaknem befoghatatlant, és képviselje a szeretet, a megértés, a nyitottság átható és örökérvényű értékeit. Ilyen az ember. Ilyennek születik. És ezt az embert újra és újra kísérti – nemcsak úgy általában, hanem valamennyit és egyenként – a Gonosz, a Rossz: ajánl egy másik utat, ami nem a megértés és a szeretet, nem a befogadás útja, hanem a hiúságé, az önzésé, a hatalom- és uralomvágyé, az ezen virágzó felsőbbrendűségé. Az ember küzd önmagával. Küzd a benne rejlő Jó és a Gonosz, és nekünk, a 21. század eleje embereinek azt kell mondanunk, hogy időnként a Gonosz győzedelmeskedett, és a győzelemnek iszonytató ára volt. Olyan ára, amelyet aztán az egész emberiség fizetett, és fizet mind a mai napig az egész emberi nem, fizetnek a nemzetek, a népek és a népek különböző közösségei.
Ahogy Szili Katalin mondta: a holokauszt nem a semmiből, nem hirtelen zuhant ránk. Az a Magyarország, amely Deák, Andrássy vagy Eötvös korában szép és ragyogó példáját adta a magyar polgárosodás első időszakának befogadó, toleráns magatartásából, abból, hogy milyen módon képes összeilleszteni különböző kultúrákat, és megérteni, hogy közös a sorsunk, ehhez alkalmas szabályokat tudott vallani, intézményeket tudott alkotni, hogy közös magyarságunk kellő erejű összekötőkapocs, és olyan erős azonosságképző legyen, amelyben képes volt egymást kiegészítve egyesülni sokfajta származási, vallási, etnikai vagy más különbözőségünk. De ez a 19. század utolsó negyede.
Majd megváltozott Deák, Andrássy és Eötvös korának szelleme: a toleranciát, a megértést felváltotta a türelmetlenség, a közös magyarság – mint befogadó keret – vállalását felváltotta a magyar felsőbbrendűség faji alapú hirdetése, elindult a kirekesztés furcsa, fojtogató hálójának szövögetése. Ebből fakad aztán a numerus clausus, ebből fakadnak a zsidótörvények. Egy olyan, nem egyszerűen a politikai elitet érintő meggyőződésből, hanem meglehetősen széles, százezreket, ha nem milliókat megérintő hitből, hogy nemcsak, hogy nincs felelősségünk egymásért, nemcsak, hogy a közös nemzetnek közös felelősséggel nem rendelkező tagjai vagyunk, de van okunk eltávolítani azokat közülünk, akik magukat éppúgy magyarnak vallják, mint mások. A köznapi antiszemitizmusból így közpolitikai antiszemitizmus lett.
A folyamat végét ismerjük: százezrek mentek, zsidók és cigányok, nem önszántukból a halálba, százezreknek és millióknak jutott Európa-szerte a megaláztatás, és a megaláztatás végén az iparszerű fizikai megsemmisítés. Tették ezt azok az emberek, akik olyanok, mint mi. Ezeket a törvényeket ebben a házban, a mi elődeink hozták, akik a magyar nemzetre esküdtek fel, és a magyar nemzetért viseltek felelősséget. Olyan közszolgák és közalkalmazottak működtek közre ebben, akik azt gondolták, hogy a parancsra való cselekvés felmentést jelent – nem kutatva és nem ítélve abban, hogy hányan hitték, hogy jót tesznek, és hányan gondolták azt, hogy a parancs, vagy az arra való hivatkozás felmentés lehet.
Ha azt mondjuk, hogy százezrek pusztultak el, utólag, 60-61 évvel később ez akár száraz, kopogó ténynek is tűnhet. Nem szeretném, ha így lenne. Azt szeretném, hogyha becsuknánk a szemünket, és egy pillanatra elképzelnénk a szívünk fölé egy hatágú sárga csillagot. Éreznénk, hogy ránk tekintenek a szomszédok, azok, akikkel korábban együtt töltöttük a hétvégéket, és közös munkahelyre jártunk, és azt mondják a szemükkel, hogy nem akarunk, vagy nem tudunk megvédeni. Mi meg visszanézünk rájuk reménykedve, és kérve, de tudjuk, hogy a válasz a hosszú csönd marad.
Becsukjuk a szemünket, és hallgatjuk Bruck Editnek, az alig 20 éves hölgynek a szavait: „Egész éjjel a zsinagógában maradtunk. Körülnéztem, és felfedeztem a világot. A világot, amelyben élek, és azt, ami történt, már nem gyerekként szemléltem. Másnap korán reggel az állomásra vittek. Rúgások és arcul köpések közepette vezettek a falun keresztül. Az új urak szórakoztak. Szörnyű volt látni, hogy az emberek úgy váltják a bőrüket, mint a kígyók, és mérget fecskendeznek. A falusiak a házak előtt álltak. Sokan sírtak. Néztem ezt a fájdalmas képet, és idegesen nevettem.”
Aztán nézzünk magunk elé egy pillanatra, és próbáljuk meg beleképzelni magunkat mindazok helyzetébe és szerepébe, akik nem áldozatai, hanem cinkosai, vagy éppen aktív közreműködő vétkesei voltak a holokausztnak. Akik közreműködtek abban – nyilván az elmúlt évtizedek közös társadalmi őrülete alapján –, hogy elengedjük sok százezer honfitársunk kezét. Nem volt még egy olyan országa Európának, amelyik kevesebb, mint egy év alatt ennyi emberét szolgáltatta ki, és közreműködött abban, hogy gyermekek, asszonyok, férfiak, nagyszülők életének vége értelmetlen, oktalan, megalázó halál legyen. Vitték a parancsot, irányították a vagonokat, vagy csak álltak az utcán – a jobb érzésűek sírtak.
A rendszert, ezt a világot ember teremtette. Emberek, akik olyanok voltak, mint mi. A mi elődeink, sokadik felmenőink, vagy ha nem ők, akkor szomszédaink, vagy ha nem ők, távoli ismerőseink. Vagy ha nem ők, akkor ismeretlen magyar barátaink ismeretlen szomszédai és azok felmenői. Áldozat és elkövető, áldozat és cinkos egyaránt magyar volt. Közös magyarságuk nem védte meg őket a bűntől, és nem védte meg őket az oktalan haláltól.
Ki a felelős? Manapság oly sokszor megkérdezzük egymástól kisebb és nagyobb közügyekben,: ki a felelős? De ki a felelős az emberiség egyik legnagyobb tragédiájáért, a legszennyesebb mocsokért? Nem egyszerűen és nem kizárólag az akkori magyar politika, hanem az az évtizedes őrület, amelyben jóravaló emberek hitték, végül elhitték, és elhitették másokkal, hogy van ok uralkodni más felett, csak a származás okán. És erre a közös hitre épülhet végül a mocsok politikája.
Ez az ország volt az, ez az ország tette lehetővé. Az az ország, amelynek a képviselői ma itt ülnek a parlamentben. Muszáj megértenie Magyarországnak, hogy elsőrendű dolga megóvni a polgárait! Hogy az első parancsa minden közösségnek, minden nemzetnek, minden országnak, hogy gyámolítsd az összes polgárod! Hogy védd meg, hogy annak vallhassa magát, aki! Hogy szabadítsd fel, hogy szabadon megvallhassa identitását: hogy ki ő, mire való ebben a világban! Hogy ne kelljen gondolkodnia, hogy hiheti-e, mondhatja-e azt, amit egyébként a természetes, humánus emberi szabadság bázisán mond, egy szabad, demokratikus, alkotmányos rend keretein belül.
A megemlékezés nem egyszerűen a tisztelet, nem egyszerűen az együttérzés, vagy a bűnbánat kifejezése. A megemlékezés felkiáltójel. Annak a világos kimondása, hogy mi vagyunk a felelősek azért, hogy ebben az országban, ebben a világban mindenki úgy érezze, hogy olyan nemzeti közösségnek a tagja, olyan országnak a polgára, melynek vezetői, tagjai pontosan tudják, hogy a legelemibb emberi parancs és elsőszámú kötelezettség megóvni egymást, és nem engedni a Gonosznak. És fel kell szólalni ellene, és nem szabad okot arra találni, rövid vagy hosszú távú indokok alapján, hogy most még teszek egy lépést, most még teszek egy engedményt, majd meg fogják érteni, hogy miért kellett megtennem.
A Gonosszal való szövetkezés gonosszá teszi a szövetkezőt. És nincs többet eltávolodás, nincs többet mentség. Nem lehet megmagyarázni azzal, hogy taktikai vagy stratégiai szempontból ez volt az érdeke valakinek vagy valakiknek. Mert egyetlenegy szempont létezik: a jóravaló embert jónak megtartani. Magyarként, ha magyarnak vallja magát, szerbként, ha szerbnek, tótként, ha tót, németként, ha német. És csodálni a nagyszerűségét.
A harmadik Magyar Köztársaság érti ezt. A harmadik Magyar Köztársaság arra a közös meggyőződésre, hitre és elkötelezettségre épül, hogy a szabadságot, közös kincsünket, mindőnk egyenlőségét védeni és óvni kell, a sokfajta identitású, modern polgárt önazonosságának megőrzésében és kiterjesztésében bátorítani és segíteni kell. Mert mind ennek a világnak, s itt, ebben az országban mind Magyarországnak a gyermekei vagyunk. És nekünk testvéreink a zsidók, testvéreink a keresztények, testvéreink, akik így, és akik úgy gondolkodnak, testvéreink a cigányok, testvéreink mindazok, akik a közösségbe kapaszkodva, egyéni méltóságukat, szabadságukat védve azt mondják: emberek vagyunk itt, a Nap alatt – s ebből mégiscsak következik valami. Erről szól a harmadik Magyar Köztársaság.
És bár időnként vannak vitáink, nyugodtan és bátran mondhatom: olyanok alkotják ennek az országnak a vezetését, olyanok irányítják ezt az országot – legyenek ilyen vagy olyan pártban, valljanak ilyen vagy olyan értékeket –, akik pontosan tudják, hogy a vitáik csak egy pontig tarthatnak. Addig a pontig, ahol megszűnik minden vita, mert mind egyformán azt mondjuk – és ezt végre is hajtjuk –, hogy közös az a kötelezettség, hogy óvjuk Magyarországot, óvjuk valamennyi magyar embert, óvjuk a szabad világ valamennyi polgárát, óvjuk azt a szabadságot, azt a méltóságot, amely nélkül nem ember az ember, aki egyébként jóra, tisztességre, egymást bátorító féltésre született.
Merthogy csodálatos teremtménye az ember a világnak. Csak rajta múlik, hogy ez a csodálatossága hagy majd nyomot a világban, vagy engedi, hogy kísértse, és uralma alá hajtsa a Gonosz. De mi, a harmadik Magyar Köztársaság vezetői, képviselői, intézményei és politikusai olyan világot teremtünk, olyan világot védünk, amelyben mindenki bízhat abban, hogy erős a karunk, amely megvéd minden polgárt – gondolkodjon így vagy úgy, legyen ilyen vagy olyan a származása –, mert erre való a nemzeti közösség.
Magyarországért, a köztársaságért, a szabad emberekért!
Feldmájer Péter beszéde
1944 nyarán, mint valamennyi magyar városban, Szombathelyen is el kellett készíteni a zsidók névjegyzékét. A 3115 halálra szánt nevét tartalmazó lista a végső pillanatban még kiegészült egy utolsó névvel: Párczer Gábor, született 1944. július 1-jén, július 5-én már deportálták. 4 napot élt, sorsa ugyanaz lett, mint 600 000 honfitársának. 61 év telt el azóta, a mai napig sem békélhetünk meg e szörnyű tettel, a tömeggyilkossággal , de még inkább azzal a fájó tudattal, hogy mindez ebben a házban kezdődött el. A magyar nemzet választott képviselői törvényeket hoztak, hogy a zsidó embereket kirekesszék a magyar nemzetből.
A lépcsők ismertek: az első, a második, a harmadik és a negyedik zsidótörvény, amelyek felsőházi vitája során, itt, ebben a teremben a főpapok, vallásuk felkent képviselői, egymást túllicitálva igyekeztek embertársaikat tönkretenni, szakítottak a szeretet jelszavával, és tette ezt a magyar parlament a nemzet többségének egyetértésével.
Ami történt, az megtörtént, megváltoztatni nem lehet. A holokauszt véglegesen múltunk részévé vált, a zsidó, a magyar, az európai történelem részévé. Lassan már felnő a harmadik nemzedék, akiknek nagyszüleit, dédszüleit, rokonaikat gyilkolták meg, a túlélők száma egyre kevesebb, és már a bűnösök, a közönyösök is lassan eltávoznak az élők sorából. Ránk marad a fájdalmas visszaemlékezés és a kínzó szégyen. A túlélők mesélik, hogy a láger felszabadítása után nem sokkal megérkeztek az anyaországok küldöttei, hogy visszavigyék hazájukba az életben maradottakat. Jöttek a csehek, a szlovákok, a románok, de a magyar zsidók hiába vártak, nem jött otthonról értük senki. Senki sem kereste őket, sem az élőket, sem a halottakat, a nemzet elfelejtette őket, és a felejtés fájdalmas, de ki kell mondani – azóta is tart.
A soát követően az amnézia a 90-es évek elejéig tartott, és ezt követően is csak társadalmunk néhány vezetője, elsőként Göncz Árpád, a köztársaság elnöke ismerte fel, hogy a nemzetnek szüksége van arra, hogy e traumát egyáltalán megértse, felfogja, és magából kibeszélje. Néhány jelentős, de kis lépés történt ebben az irányban, az embermentők kitüntetése, a történelmi egyházak önvizsgálata. Az Antall-kormány segítette az 50. évfordulón a méltó megemlékezést, a Horn-kormány létrehozta a Zsidó Örökség Közalapítványt, az Orbán-kormány törvénybe iktatta a Holokauszt Napot, a Medgyessy-kormány felavatta a Holokauszt Múzeumot, Gurcsány Ferenc miniszterelnök pedig a 60. évfordulón személyesen utazott Auschwitzba a kormány tagjaival, és a parlamenti pártok vezetőivel együtt. Mindez azonban csak a felszín, a magyar társadalom egésze még nem nézett szembe múltjával.
Most itt az alkalom, hogy komolyan elkezdjük azt a munkát, amely a társadalmi köztudat részévé teszi a holokausztot, és úgy, ahogy minden magyar ember szíve belesajdul, ha Mohácsot vagy Trianont említik, ugyanúgy sajduljon meg, ha a zsidóüldözésről, a holokausztról hall. Hosszú, nehéz út előtt állunk, a formális, sivár gyászmegemlékezések ehhez nem elegendők. Ismeretterjesztés és oktatás kell, a fájdalmak kibeszélése, a bűnök, a közöny, a kirekesztettség megértése, értékelése, újraértékelése. Mondják, a magyarországi zsidóság elpusztítása nem zsidó, hanem magyar tragédia. Ez csak féligazság, hiszen zsidó és magyar tragédia is. Természetes, hogy zsidóság mindig másféleképpen fog emlékezni a halottaira, mint a társadalom többi része, hiszen másképp viseli a gyászt a család, és másképp a többiek. Mégis, itt és most ki kell mondanunk, hogy együtt kell dolgoznunk, együtt kell emlékeznünk, nem lehet Mi és Ők, nem lehet egyrészt és másrészt, csak együttes gyász van és emlékezés, csak így juthatunk el ahhoz, hogy a holokauszt elfoglalja helyét a magyar társadalom tudatában. Bizony mondom, itt az ideje, hogy mindannyian elinduljunk, hogy megkeressük a magyar nép hiányzó részét, a magyar Izraelt, fogadjuk őket vissza, legalább holtukban, és a még köztünk élőket személyükben, a magyar nemzet testébe. Késő van, már nagyon késő ehhez, de sohasem lehet elég késő ahhoz, hogy megtegyük, amit kell. Tegyük meg ezt dicső eleinkért, Széchenyiért, Kossuthért, Eötvösért, Vázsonyiért, a magyar nemzetért, önmagunkért, de ha nem tesszük meg mindezért, úgy tegyük meg a szombathelyi Párczer Gáborért, akinek csak négy napot engedett élni a magyar nemzet.
A Kossuth téren…
Rendkívül hideg nap volt. Az idősebbek nagyon nehezen viselték. Jómagam szégyelltem, hogy fázom, lelkifurdalásom volt, hogy türelmetlen vagyok, és igyekeztem arra gondolni, hogy ennek ellenére milyen szerencsém van, hogy megérhettem ezt a napot.
Az Országház előtti színpadon (mellette a hatalmas kivetítő, a távolabbra szorult százak ezen kísérhették figyelemmel a programot) túlélők, a középkorosztály és a fiatalok képviselői áldozatok neveit sorolták. Szívfájdítóan tényszerűen, mint hallható ez a Jad Vasemben is a végtelenített magnószalagról.
Balázsovits Lajos színművész elsőként Hegedűs D. Gézát jelentette be, aki Radnóti Miklós Erőltetett menet című versét szavalta, majd Schweitzer József nyug. orsz. főrabbi lépett a mikrofonhoz.
Zord időben emlékezünk – a magyar irodalomból kölcsönzött kifejezéssel – zord időkre. De ez a kifejezés még távolról sem jellemzi azoknak az időknek a zordságát, rettenetét, amikor 1944 nyarán, miközben lángsugárral tombolt a nyár, az európai kontinens minden részéből elhurcolt foglyokkal együtt sok százezer magyar állampolgár temetője lett az addig a külvilág számára szinte ismeretlen Osviecim. Valójában két szlovák zsidó fogolynak, Rudolf Verbának és Alfred Wetzlernek sikerült a lehetetlen. Ez a két bátor ember meg tudott szökni Auschwitzból. Nekik köszönhetjük a jegyzőkönyvet, amely az ott végbement tömeggyilkosságokkal megismertette a világot.
Hadd szóljak itt, a magyar Parlament terén az egykori magyar miniszterelnök, Kállay Miklós hátborzongató mauthauseni élményéről: amit akkor láttam… a halál tanyája volt. Egy tágas térségen vagy ezer ember állt három csoportban anyaszült meztelenül a térdig érő hóban, fagyban, csontig lesoványodva. A három csoportot jéghideg vízzel locsolták, amíg megfagyva, jéggé dermedve össze nem estek…
Miért tették ezt velük? Azért, amit tettek? S most idézem Heller Ágnest: nem azért, amit tettek, mert nem tettek semmit. Azért tették velük, mert zsidók voltak.
Auschwitz felszabadításának emléknapján emlékezünk nem zsidókra és zsidókra, mindazokra, akik a sátáni gonoszságnak a 20. században, józan ésszel elképzelhetetlen módon váltak szenvedőivé, rabszolgává, holtakká. Kevés az emberi szó, a szív lüktet, de az ajak dadog. Forduljunk a számunkra mindig megmaradó egyetlen szóhoz, az imádsághoz. Kérem, hogy mindenki a maga hite szerint, s az Izrael hitén lévők a kádis imájának áhítatában gondoljunk most Rájuk. Mondjuk együtt: Jiszgádál…
Ezt követően Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom–budapesti érsek mondotta el emlékező beszédét.
Az idén első alkalommal emlékezünk meg így közösen a Holokauszt Világnapjáról, amelyet az Egyesült Nemzetek Szervezete hirdetett meg. Az auschwitz-birkenaui tábor felszabadulásának évfordulója örök érvénnyel idézi fel az emberség és embertelenség, a szeretet és gyűlölet, az élet és halál alapvető kérdéseit az egész emberiség számára. Az az esemény, amelyre a mai napon emlékezünk, jelképpé magasztosult az eltelt évek során. Üzenetének el nem múló, örök aktualitása van.
Keresztény hitünk tanítását az akkori események jelentéséről a vészkorszak egyik leghitelesebb egyházi személyiségének, Márton Áron püspöknek 1944. május 18-án, Kolozsvárott elmondott beszédéből idézem: Ahol szenvedélyekkel és elfogultsággal állunk szemben, ott a józan érvelés nem sokat segít. S a lelki vakság ellen is Isten kegyelme az egyedüli hathatós gyógyszer. Az elméleteket pedig – bármilyen időtállóknak hirdessék is azokat – eltemetik újabb elméletek.
Számunkra azonban, Tisztelendő Testvéreim, változatlanul érvényben van szent hitünk alaptétele. A felebaráti szeretet parancsának nyílt vállalása és érvényesítése ma inkább kötelességünk, mint a nyugalmas időkben… Az ádáz ellenségeskedés szívet tépő zűrzavarában, mikor a halálgépek félelmetes motollái nemzedékeket tépnek ki az emberiség testéből és sodornak bele az immár ötödik éve sötétben hömpölygő roppant halálfolyamba, amikor az emberiség örök értékei, az emberi szellem nagy lángolásainak, erőfeszítéseinek, hősi és szent fölszabadulásainak emlékei égnek hamuvá és omlanak porba egyik napról a másikra, amikor a vihar ítéletes zúgásában népek reszketnek jövő sorsuk miatt – Krisztus papjának elutasíthatatlan kötelessége, hogy az igazság mellett kiálljon, és az emberben – bármilyen hitet valljon és nyelvet beszéljen is – a testvérét nézze.
Kötelez erre a keresztény cím, amelyet annyiszor használnak föl, igen különböző értelmezéssel, jelszó gyanánt. Aki a felebarátja ellen vét, veszélyezteti a kereszténység kétezer évi munkájának egyik nagy eredményét, az emberek testvériségének gondolatát. Nem keresztény, hanem pogány szellemben jár el, s – akarva, nem akarva – csatlakozik azokhoz a törekvésekhez, amelyek fajokra, elkülönült társadalmi osztályokra és önző szövetkezésekre bontották, egymással szembeállították és kibékíthetetlen ellenségeskedésekbe hajszolták a népeket; aki a felebaráti viszonyt az emberek egyik csoportjától bármilyen meggondolások alapján elvitatja, magára vonja az ítéletet. Kötelez a bátor kiállásra az ifjúság várakozása. Kötelez utolsó, alkudhatatlan kincsünk: népünk becsülete. A nép mindenütt az igazságos jogon, a mindenkire egyformán alkalmazott törvényeken és a mindenki iránt megnyilvánuló szereteten felépített rendre vágyik.
Áron püspök bátor szavaiból tisztán csendül ki a Biblia örök igazsága: Szeresd embertársadat úgy, mint önmagadat. Én vagyok az Úr. (Lev. 19,18)
Amikor a holokauszt borzalmára emlékezünk, meg kell újulnunk szilárd elkötelezettségünkben: soha többet rasszizmust! Soha többet vallásüldözést és fajüldözést! Soha megkülönböztetést származás vagy nemzetiség alapján!
A mai emléknapon tudatosítsuk magunkban a felelősséget, hogy továbbadjuk a remény világosságát a fiatal nemzedékeknek, hogy a rossz „soha többé” ne hatalmasodjon el, és az eljövendő nemzedékek Isten segítségével igazságosabb és békésebb világot építhessenek, melyben mindenki egyenlőnek és testvérnek érezheti magát.
XVI. Benedek pápához csatlakozva szavaimat a 29. zsoltár részletével zárom, egy olyan mondással, mely jókívánság és egyben imádság is: Az Úr adjon erőt népének. Az Úr békével áldja meg népét.
A program részeként a Pege Aladár Quartett adott elő egy népdalfeldolgozást, majd Demszky Gábor főpolgármester lépett a mikrofonhoz.
Ma hatmilliárd ember emlékezik a nácik által hat évtizeddel ezelőtt ártatlanul elpusztított hatmillió emberre. Túlnyomóan zsidókra, de cigányokra, jehovistákra, ellenzékiekre, homoszexuálisokra, fogyatékosokra is.
Az emlékezés azonban csak akkor segít hozzá, hogy ilyen gaztettek ne ismétlődhessenek meg, ha konkrét. Ezért mondjuk ki: mi itt most több mint tízmillió magyar nevében emlékezünk több mint félmillió meggyilkolt, túlnyomórészt zsidó származású vagy vallású honfitársunkra.
Kik gyilkolták meg őket? Német nácik és magyar nyilasok. Kik segítettek ebben nekik? A magyar quisling-kormány és a horthysta államapparátus jelentős része. Kik alakították úgy a magyar közszellemet, hogy ezek a köztisztviselők – elemi erkölcsi érzéküket elveszítve – bűnsegédek legyenek az első globális tömeggyilkosságban és a magyarság öncsonkításában? Azok, akik előzőleg negyedszázadon át a magyarok egyik részét – fajvédő ideológiával, antiszemita lélekmérgezéssel, történelmi bűnbakképzéssel, kirekesztő törvénykezéssel – szisztematikusan a magyarok másik része ellen fordították.
Mi tehát a legelső feltétele annak, hogy a soához hasonló szörnyűség többé ne történhessen magyar állampolgárokkal? Az, hogy a demokratikus erők erkölcsileg és politikailag elszigeteljék azokat a szélsőséges csoportokat és pártokat, amelyek ma fajvédő ideológiával, antiszemita lélekmérgezéssel, történelmi bűnbakképzéssel operálnak. Hogy a magyar konzervatívok, szocialisták és liberálisok egységesen szálljanak szembe nézeteikkel. Ha viszont az egyik politikai tábor vezére más demokratikus politikai irányzatokat száz évre visszamenőleg „nemzetre rárontóként” minősít, ennek „genetikai meghatározottságát” pedig csupán „túlzásnak” nevezi, megbontja ezt az antifasiszta nemzeti egységet. Nyilván szándékán kívül, de veszedelmes eszmei vágányra téved.
A trianoni Magyarország területéről 440 ezer zsidót deportáltak 1944-ben szűk két hónap alatt Auschwitzba; köztük az egész kispesti, újpesti és csepeli zsidóságot. A kis-budapesti zsidóság nagy részét ugyan nem deportálták, kisebb-nagyobb csoportjai azonban így is Auschwitzba vagy más lágerekbe kerültek. Összesen 100 ezernél is többen haltak meg ott, a munkaszolgálatban, majd a Szálasi-puccs után a gettóban és a nyilasok vérengzései során. Budapest főpolgármestereként ezért külön kötelességem emlékezni és emlékeztetni a vészkorszakra és ma is aktuális tanulságaira!
Nem véletlen, hogy az ENSZ határozata Auschwitz felszabadulásának évfordulóját jelölte meg a holokauszt nemzetközi emléknapjaként. Itt mindkét mozzanat lényeges: az is, hogy Auschwitzét, és az is, hogy a felszabadulásáét. Auschwitz ugyan csak az egyik haláltábor volt a sok közül, de mint a legnagyobb, szimbólumává vált az egész holokausztnak. Az pedig, hogy Auschwitz felszabadulása az emléknap, az aktivitás és a remény üzenetét hordozza. Azt az elszánt üzenetet, hogy a ma élő nemzedék aktívan szembeszáll minden xenofób, genetikázó, rasszista, bűnbakképző, sovén, térképről-letörlő tendenciával. És azt, hogy ha bátran felvesszük a harcot ezekkel a tendenciákkal, soha többé nem nyerhetnek újra teret. Legyünk hát bátrak, barátaim!
Ezután A roma holokauszt emlékére címmel saját szerzeményét játszotta ifj. Boros Mátyás hegedűművész.
Majd Balázsovits Lajos bejelentette, hogy a holokauszt hatmillió –köztük hatszázezer magyar – áldozata emlékére hat gyertya meggyújtására kerül sor. Az első gyertya lángját (Büchler András közreműködésével) Szili Katalin házelnök és Lomnici Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság elnöke, a másodikét (Ligeti Zsuzsanna segítségével) Hiller István, az MSZP elnöke, Kuncze Gábor, az SZDSZ elnöke, Fónagy István (Orbán Viktor képviseletében), Csapody Miklós (Dávid Ibolya, az MDF elnök asszonya helyett), a harmadikét (Nagy Ákos közreműködésével) Lloyd Dakin, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának regionális képviselője, David Admon, Izrael Állam magyarországi nagykövete, Philip T. Reeker, az USA és Voznuk Alexander, Oroszország nagykövetségének ideiglenes ügyvivője, a negyedikét (Kerekes Viktória segítségével) Schweitzer József, Erdő Péter, valamint Szabó István püspök a Református Egyház és Szebik Imre püspök a Magyarországi Evangélikus Egyház képviseletében, az ötödikét (Berényi Péter közreműködésével) a túlélőket képviselők: Sándor Lászlóné, Forgács János, László Miklós és Kertész Géza, a hatodikét (Salamon Sára segítségével) Demszky Gábor, Székely Gábor, a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány elnöke, roma és zsidó fiatalok, Orsós Ildikó, Verő Tamás rabbi és Gordon Gábor, az Élet Menete Alapítvány vezetői és főszervezői lobbantották fel.
A megemlékezés záróaktusaként Székely Gábor kérte, hogy a szervezők által kiosztott, az áldozatok neveivel ellátott hatszáz fehér léggömböt engedjék a magasba. Hátborzongató volt látni, ahogy a légtér megtelik ezekkel a ballonokkal, amelyek egyre távolodva fürgén reppenő kis pontként tűnnek el a környéken.
Mindenképpen köszönet illeti a szervezőket, a lebonyolítókat: több okból is emlékezetes és felejthetetlen órákat szereztek a helyszínen és a vidéki városokban részt vevő sok száz embernek. Zsidónak, nem zsidónak, romának, túlélőknek és a másod-, harmadgeneráció emlékező tagjainak.
és Hódmezővásárhelyen
Hódmezővásárhelyen működik Magyarország egyetlen vidéki Holokauszt Múzeuma. Ez adta az önkormányzatnak az ötletet ahhoz, hogy gyertyagyújtással emlékezzen a város a hatmillió áldozatra. A gyászszertartáson megjelent Orbán Viktor, a Fidesz elnöke, valamint Lázár János polgármester, országgyűlési képviselő is. A hitközség tagjain kívül helyi önkormányzati képviselők, egyházi vezetők, általános és középiskolás diákok rótták le kegyeletüket mártírhalált halt hittestvéreink emléke előtt.
A megemlékezés megnyitásaképpen a zsinagóga kertjében lévő emlékműnél Gáti Oszkár Jászai Mari-díjas színművész Radnóti Miklós Hetedik ecloga című költeményét szavalta el. A hitközség képviseletében Raguczki Gábor kántor adott a Tórán alapuló értelmezést a soának. Elmondta, hogy a holokauszt is azt bizonyítja, hogy létezik relatív erkölcsiség és abszolút erkölcsiség, és az abszolút erkölcsiség Istentől való. A zsidóság Isten kiválasztott népe, és már puszta jelenlétével is az Örökkévaló létezését bizonyítja – zárta gondolatait a kántor, majd elénekelte a Kél málé ráchámimot. A közösen elmondott kádis után az emlékezők mécseseket gyújtottak az emlékműnél és a zsinagógában felállított márványsírnál.
Új Élet
