Kedves Barátaink!

Kertész Imre Nobel díjas írónk gondolatait a 2004-es megemlékezésen Kézdy György színmûvész úr olvasta fel Birkenauban a magyar megemlékezésünkön.

Egyszer lemerészeltem írni: „Auschwitz, és ami hozzátartozik – de most már mi nem tartozik hozzá? – az európai ember legnagyobb traumája, bár talán évtizedek, vagy évszázadok kellenek hozzá, amíg ráeszmélnek.” Mindez azért jut most eszembe, mert a minap, április 11-én múlt éppen 60 esztendeje, hogy a Buchenwaldi koncentrációs táborban – auschwitzi elso állomásom után – felszabadultam. Dehogy is gondoltam akkor a mítoszra. Mégis, a világtörténelem szelleme megérintett. A hangosbemondó doboza, amelyben mindaddig az SS parancsszavai recsegtek, ropogtak, ezúttal a BBC koraesti híradását közvetítette. Még kezdetleges angolságommal is megértettem, ahogyan világgá röpítették: a szövetséges amerikai csapatok felszabadították a Weimar melletti Buchenwald koncentrációs tábort. A szalmazsákon heverve különös szédület fogott el.Jelen voltam tehát az új mítosz keletkezésén. Milyen félszegen született? Eleinte még senki se találta a szavakat, a tetteket. Az amerikai katonák bámulatba ejtettek. Addig csak a toprongyos, siralmas magyar hadsereget, a kakastollas, vértol, pálinkától és mosdatlanságtól buzlo csendoröket, meg a minden gogös látszat ellenére is nélkülözo német katonákat ismertem. Ezeknek a tengerentúli, jól táplált, fehér kamáslis, fesztelen magatartású katonáknak láthatóan sejtelmük sem volt róla, hogy mi fán is terem egy koncentrációs tábor. Tudatlanságukat az adakozási kényszer állandó feszültségével igyekeztek kompenzálni. Már lábra álltam, kezdtem erore kapni, már kisétáltam az erdobe: egy amerikai katona sietett el mellettem az ösvényen. Láttam, ahogy megtorpant, valamennyi zsebét keresgélon,, végigtapogatja. Végül, jobb híján, az éppen megkezdett Chesterfieldjét kapta ki a szájából és nyújtotta át nekem. Tizenöt éves voltam, nem dohányoztam, még mindig kóvályogtam a gyengeségtol. De a félszeg helyzet arra késztetett, hogy a cigaretta után kapjak, és úgy tegyek, mintha mohón szívni kezdeném: ezt követelte az udvariasság.Patton tábornok, de talán maga Eisenhower foparancsnok rendelte el, hogy a láger környékén élo prominens polgárok csoportjait vezessék be a drótkerítések mögé, hadd lássák, mit követtek el ott, az o nevükben. A barakkom falánál néztem a hölgyeket és urakat, amint rémülten hüledeznek egy friss tömegsír elott, amelyben hasábfákként hevertek az egymás hegyibe hajigált és oltott mésszel leöntött hullák. Kézzel-lábbal magyarázták a köröttük álló amerikai tiszteknek, hogy ok semmit sem tudtak. A kérdés azóta szinte egyetemessé vált. A tábor fennállásának nyolc esztendejében naponta látniuk kellett a munkára kihajtott foglyokat, e foglyok testi-lelki nyomorúságát, hallhatták, hogyan beszélni velük az oreik, így hát mindent tudtak: másrészt e tudásukról egyszeruen nem vettek tudomást – így hát mégsem tudtak semmit. Hogy ez miként lehetséges, külön levél tárgya lehetne. De akik éltek már totalitárius rendszerben, bizonyára értik, hogy mirol beszélek.Felajánlották, hogy svédországi, svájci intézetekben rendbe hoznak. Amerikában tanulhatok. Én azonban haza akartam menni. Mintha tudattalanul az epika osi mítoszát követtem volna, amelynek alapmotívuma, mint tudjuk, a hos hazatérése megpróbáltatásai után. Az amerikai hadsereg teherautóján elvittek a szovjet zónahatárig: onnan – tudatták velünk baljóslatúan – többé már nem vállalnak értünk felelosséget. Leszálltunk a teherautóról, a zónahatárt már gyalog léptük át. A nyári alkonyatban zöld domboldal tárult elém, akár a szelíd, antik lankák. A zöld füvön surun pettyezett színfoltokként kondérok, s minden kondér körül öt sárga gimnasztyorkás katona guggolt. Öt kéz, öt kanál járt surun le-föl mindegyik kondérnál, kanalazták a közös üstbol a közös levest. Az amerikai katonák étkezdéihez szokott szemnek ez a látvány az elso pillantásra, hogy is mondjam, furcsa volt. Lenyugözve álltam és bámultam az elém táruló képet. Nem mondhatnám, hogy teljesen idegenül, de mintha csak a jövombe pillantanék.De itt ár új mítosz kezdodik. Vagy csak a korábbi folytatódik? Nem tudom. De késobbi életemben, amely bizonyos értelemben a lágeréletem folytatásának tekintheto, néha el-elfogott az az érzés, hogy még mindig ugyanott állok, ama domboldal lábánál, és lenyugözve, tehetetlenül bámulom az elém táruló képet.