Rost Andrea: minden színpad az otthona

A Pannon dalok című, október 17-i koncert­jén énekel, de nem operát: magyar népdalok, klezmer dallamok, cigányzene váltja majd egymást. Rost Andrea: minden színpad az otthona. A budapesti Dohány utcai zsinagógában lép fel.

Mióta érlelődött önben a Pannon dalok koncertsorozat ötlete?
– Elég régen, de két éve vált elhatározássá, hogy tényleg megkeresem az útját annak, hogy ebből zene legyen. Akkor egy zenész ismerősömön keresztül megismertem Jávor Fe­gyát, a klezmer zenekar vezetőjét, majd azokat a fantasztikus népzenésze­ket, akikkel ezen a felfedező­úton együtt próbálko­zunk.

Miért a cigány és a zsidó folklórhoz nyúlt a magyar népdalok mellett?
– Ez három, egymásra sokat ható népzenei irány, gyönyörűen példázzák azt, hogy hogyan lesz három különböző dologból egység. A mi olvasatunk­ban a hangszerelésben
valós összefonó­dások vannak. A duda vagy a cimbalom bekerül a klezmer számokba, a harmonika pedig a magyar dalokba. Ezzel az anyaggal meg tudjuk mutatni, hogy mind­annyiunk érzelmei ugyanolyanok. Csalódás, szere­lem, vágyódás, vágyakozás, elvágyó­dás, remény, re­ménykedés, kirekesztett­ség – ugyan­ezek­ről beszél mindegyik dal. Egyek va­gyunk, ugyanazt mondjuk el másként.

Ezek szerint nem magyar dalok, majd klezmerek, majd cigány dalok lesznek hallhatók, hanem minden keveredik?
– Blokkok lesznek, de erre azért van szükség, mivel a klezmerben, a jiddis dalokban használhatom az operai hangomat, a magyar és a cigány népdalokban vi­szont nem. Oda másféle hangvétel kell, át kell kapcsolnom. Ez kihívás, izgulok is.

Kilépnek határainkon túlra is?
– Igen, német és olasz nyelvterületen is van már lekötött koncertünk, kíváncsiak ránk. Főleg azért érdeklődnek, mert egy operaénekes vállalta ezt föl.

A világ számos nemzetközi színpadánénekel gyakran. Hol érzi magát otthon?
– A legtöbbször a bécsi Staatsoperben énekeltem, de minden színpad az otthont jelenti. Budaörsön élek huszonnégy éve,
az ottani művelődési ház szín­pada is olyan, mint a milánói Scala. Amint az ember kiáll a dobogóra, az felelősség – bárhol is van, ugyanúgy kell énekelnie. Nincs kis pénz, kis foci: kicsit jól énekelni nem tudok, csak nagyon. A művészet megnyilatkozás, kitárulkozás, az „adok” állapota, és ez nincs színházhoz kötve.

A klezmer csalogánya?

A Nagy Zsinagógába érve kalpagom nem érti, honnan ez a hirtelen jött tisztesség! Pedig ha otthon hagyom, a rendezők elláttak volna sábeszdeklivel.

„Kérjük, hogy a férfiak valamilyen fejfedőt hozzanak!” – áll az értesítésen. Egyetlen van otthon, a fejembe csapom. Nem Borsalino, nem Fishbone. Egyszerű, kékszínű, keskeny karimájú föveg. Évek óta nem hordom. A Nagy Zsinagógába érve kalpagom nem érti, honnan ez a hirtelen jött tisztesség! Mert hogy továbbra is a fejemen trónol. Pedig ha otthon hagyom, a rendezők elláttak volna sábeszdeklivel. A beavatottak szerint az kipa, maximum kapedli. Akár ez, akár az, az én tökfödőm eddig nem látott világot csodál.

Fényben úszik a Dohány utcai zsinagóga belső tere. A frigyszekrényt bársonyfüggöny és kárpit takarja. Előtte néhány szék, mikrofonállványok, asztal zeneszerszámokkal s egy digitális zongora. Vezetékek kígyóznak az oldalbejáró felé. A két operatőr közül az egyik az elhalkuló közönséget pásztázza. A másik fellép a Szentély lépcsőjére s az érkező művészeket veszi.

Szokolay Dongó Balázs egy kétméteres facsövet emel a magasba. Abba fújja minden örömét, búját. Aztán Bognár Szilvia népdalénekessel együtt lép elénk a „Pannon dalok” előadás ihletője és márkaneve: Rost Andrea.

Tapsolunk. Már hogyne tennénk, s nem csak a Liszt, Kossuth, a Príma Primissima díjak okán. Várakozón verjük össze a tenyerünk magyar, cigány, jiddis nyelvű népdalokra kíváncsian. Még kíváncsibban, mi sül ki ebből? Mit kapunk Andreától, aki a Metropolitan-től a Staatsoperig, a Scalától Tokióig – ott Rosztoszan a neve – mindenhol ünnepelt operadíva. Andrea kinéz a közönségre. Néz, de talán csak egyetlen arcra figyel. A mögöttünk lévő sorban ülő Sebő Ferenccel villan össze tekintetük.

„Sebő Ferenc segített, hogy a magyar népdalokhoz megtaláljam a megfelelő hangomat. A színpadhoz való operai vibrátó, az a volumen, ami ahhoz szükséges, hogy a legutolsó sorban is hallják és értsék a pianókat is, a népdalokhoz nem illik. A dúdoláshoz hasonló, nagyon egyszerű, ugyanakkor nagyon érthető énekhangomat kellett megtalálnom hozzá.Sebő Feri kifejezésével élve zsigerből érzemviszont a cigány dalokat. A lovári nyelvvel sem voltak nehézségeim. Miért a blokkos szerkesztés? Éppen ezért, mert hangot kell váltanom a magyar népdalok után a cigány dalok esetében. A klezmer daloknál tudok visszatérni az opera-hangomhoz – csak jóval halkabban, mert itt mikrofon továbbítja az erősítőhöz s a hangfalakhoz az éneket.”

A népzenei ihletésű dalok a furulyáit fújó Szokolay Dongó Balázs és Bolya Mátyás munkái. Idővel megjelenik Jávori Fegya Ferenc is, aki a digitális zongora mellől vezérli klezmer feldolgozásait. Itt jön meg igazán Andrea hangja…! Mint a Scalában, mint a Metropolitan-ben, vagy mint szűkebb pátriájának, Budaörsnek a művelődési háza színpadán. „Amint az ember kiáll a dobogóra, attól a pillanattól kezdve nincs pardon, mindenhol ugyanúgy kell énekelnie. Ezt nem lehet aprópénzre váltani. Vagy teljesen átadod magad a zenének, vagy nem. A művészet megnyilatkozás, kitárulkozás, az „adok” állapota, és ez nincs nagyszínházhoz kötve.”

Igaz, blokkonként követik egymást a három nép dalai, de a hangszerek keverednek. Klezmerhez tartozó harmonika hangzik fel a magyar zenében. Magyar cimbalom, citera, duda és furulya színezi a klezmer dalokat. Szépen szólnak együtt, bár a szöveget a magyaron kívül lovári és jiddis nyelven halljuk.

„Talán az sem véletlen, hogy épp most mutatjuk be a különböző etnikumok zenéjét. Jó a csapat, szeretünk együtt dolgozni. A pannon térség mindig is befogadó térség volt, ezért lehetett ennyire színes. Mi igenis befogadók vagyunk, kell ennél szívhez szólóbb bizonyíték?! Nem beszélni akarok erről, nem kívánok politizálni. Zenész vagyok, én így támogatom ezt a sokszínű egységet.”. Andrea nem ügyeskedik, nem negédeskedik, teljesen átadja magát a zenének. „Váltva a kemény, lágy, / S magyar a némettel” – írja a Arany János a Tamburás öregúrban. Esetünkben magyar, lovári és jiddis a sorrend. Kézen fogva követik egymást. Tényleg, amolyan zenei kézfogónak vagyunk a tanúi Rost Andrea és zenésztársai jóvoltából!

„Engem megtalált a zene és magához ölelt”– nyilatkozta Andrea, aki 14 éves koráig még a kottát sem ismerte. Háromszor futott neki az énektanszaknak, mire végre fölvették. Édesanyja, énektanára hitt benne. Édesapja kevésbé. Néha – mikor otthon gyakorolt – rányitotta az ajtót: „Mikor hagyod már abba a nyirvákolást?!” A Zeneművészeti Főiskolán sem a gondtalan diákévek jutottak neki osztályrészül. Két gyermeke közül az elsőt, leányát főiskolásként hozta a világra. Mindenért megküzdött, mert saját bevallása szerint, ha nem csinálhatná, belehalna. „Semmi más, csak az éneklés! Itt tudom kiszabadítani magamból, ami a lelkemben van, amit meg kell osztanom másokkal, amit át kell adnom a közönségnek. Én nagyon itt érzem otthon magam, bár a világ számos szegletében sem forgolódtam idegenül.”

Most elsősorban a magyar publikumhoz szól, de már olasz és német impresszáriók is megkeresték. Pályáján váltás a Pannon dalok. Egy kicsit visszatérés ahhoz a népdalokat éneklő kislányhoz, akit először érintett meg ez a zene s a belőle áradó őszinte érzelmek világa. Hol volt akkor még a Metropolitan, hol a Bécsi Staatsoper, ahová két évtizeddel ezelőtt hívta ki az intézmény új vezetője – Ioan Holender – meghallgatásra, előéneklésre. A bizalmat azonnal megkapta.

A nagysikerű bécsi bemutatkozást követően az osztrák impresszáriója már szervezte Európa néhány nagyhírű operaházához a többi meghallgatást. Mikor ezt Holender megtudta, azonnal felhívta az illetőt, s rápirított: ”Hogy képzeli ezt? Maga a Staatsoper szólistáját csak ne küldözgesse előéneklésekre. Vegye tudomásul, a Wiener Staatsoper mindenhol eintrittkarte!”

Rost Andrea mindenhová eljutott, ahol sztár-énekes felléphet. Álmait elérte. Hogy mi jöhet még ezután…? Rájött, kincskeresőbe hiába megyünk el az Óperenciás tengeren is túlra, az a kincs ott van, ahol születtünk.

„Mint magyarnak, Pannonia szülöttjének a Kárpát-medencei népzenénk ez a kincsünk. E koncert, a Pannon dalok nem csupán kirándulás, hanem kibővítése zenei létemnek.”.

A Nemzet Csalogánya név már foglalt. A lovári, vagy a klezmer csalogánya is szűk gúnya rá.

Mi lenne más Rost Andrea, mint a Pannon csalogány!

A Kárpát-medence dalban Bővebben a mai Magyar Hírlapban

Koncert. Rost Andrea és a magyar-zsidó-cigány zene
Tapsviharral jutalmazott koncertet adott vasárnap este Rost Andrea és a Budapest Klezmer Band, Bognár Szilvia népdalénekessel kiegészülve.
A Pannon dalok című előadás magyar népi, cigány és erdélyi zsidó dalok újrahangszerelésével különös atmoszférát teremtett a Dohány utcai zsinagógában. Az est után Rost Andrea lapunknak elmondta: tervezik, hogy lemezen is kiadják a Pannon dalokat.

A koncertet, amelyet olyan személyiségek is megtiszteltek jelenlétükkel, mint Schmittné Makray Katalin, a köztársasági elnök felesége, Lévai Anikó, a miniszterelnök felesége, Aliza Bin-Noun, Izrael budapesti nagykövet asszonya, valamint Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár, egy lassú, fájdalmas-édes magyar népdal, az Érik a cseresznye nyitotta. Az aláhangszerelt zene már-már közelít a mainstream világzene hangulati elemeihez, mégis egyedien és jó értelemben véve népies maradt. Az operaénekesi hanggal előadott népzene mindig különös, Rost Andrea viszont értőn, túlzásoktól mentesen, ismét – ahogy mindig – tökéletes interpretálással, beleérző módon énekli ezt a műfajt is. Amikor a Mária, Mária, mennyei szép hajnal kezdetű dalt adja elő, Bognár Szilvia pedig rátercel-kvintel, az földöntúli élményt nyújt. Alatta a zene misztikus, a népi hangszerek szokatlan összefüggésben való megszólaltatásával jó kísérője mindennek, bele is feledkezünk ebbe az imádságba. Hasonló hangulatban íródott a Ködellik a Mátra, amelyet Bognár egyedül énekel – és ott úszunk a borongós ködben, teljesen megfeledkezve mindenről, ami nem fontos. A következő blokkban jönnek a cigány népdalok, először andalító énekek, majd egy igazi romalagzit megidéző, pörgős nóta, a Ha megfogom az ördögöt című dal, amelyet Bognár szintén hűen tolmácsol. Aztán következnek a jiddis népdalok, köztük a híres és gyönyörű Dana, dana, amelyet a varsói gettóban énekeltek gyakran: Rost Andrea megható átéléssel dalol. Elhangzik még a Dojna is, amely az erdélyi zsidó emberek bánat elleni gyógyszere Jávori Ferenc konferálása szerint. Igen érdekes szerkezetű: lassú és gyors részek váltják egymást. A vastaps utáni ráadásként felcsendül még egy jiddis nóta, nem tudjuk, mi lehet a címe, de gyors, tempós zene. Jávori és két szerzőtársa, Szokolay Dongó Balázs, valamint Bolya Mátyás, elmondhatjuk, rendkívülit alkotott: olyan zenei-hangulati egységbe foglalta össze a Kárpát-medence három hangsúlyos népi elemét – a magyart, a zsidót és a cigányt –, amely érzékletesen jelzi a köztük lévő különbséget, de egységbe is foglalja őket; Rost Andrea kitűnően átívelte mindezt a dallamokon keresztül – Bognár Szilvia pedig méltó társa volt.

A koncert után Rost Andrea elmondta lapunknak: tervezik, hogy lemezen is kiadják a Pannon dalokat, néhányat már rögzítettek, remélhetőleg hamarosan újra stúdióba vonulhatnak befejezni a munkát.
ZSRZ

Egy műzenei grácia és egy népzenei múzsa a Dohány utcai zsinagógában Rost Andrea bemutatkozása népdalénekesként

A Dohány utcai zsinagógában okt. 17-én, vasárnap Rost Andrea és Bognár Szilvia magyar, cigány és zsidó népdalokat énekelt Jávori Ferenc (Fegya), Szokolay Dongó Balázs és Bolya Mátyás zeneszerző-előadók feldolgozásában, a Budapest Klezmer Band tagjainak kíséretével.

A Pannon dalok címen beharangozott fegyvertény-jellegű produkció, amelynek alcíme a Kárpát-medencére utalt, nem előzmények nélkül való. Rost Andrea ötletének megvalósulása már túl van egy körülbelül egy évnyi gondos előkészítő fázison, melynek részeként amolyan nyilvános főpróbaként ápr. 7-én Pécsett, jún. 10-én pedig Kecskeméten már hallani lehetett ezt a szó szoros értelmében rendkívüli hangversenyt. De arra a bízvást zenetörténeti jelentőségűnek mondható mozzanatra, amikor a létrehozók az időközben zeneileg maximálisan kiérlelt produktumot a magyarországi legszélesebb közönség elé tárták, csak múlt vasárnap került sor. Az utókor számára: a premier 2010. október 17-én volt. Az alkalom reprezentatív jellege már a hangverseny legelején kiderült: a koncertet ugyanis teltházas közönséggel együtt a legmagasabb rangú magyar közjogi méltóságok tisztelték meg jelenlétükkel, akiknek felsorolásával csak azért nem terhelem az olvasót, mert a Dohány utcai zsinagóga mágikus terében létrejött csodáról a Magyar Televízió koncertfilmet készített, melynek decemberre várható sugárzása a nyelvterületen élő minden érdeklődő számára újra átélhetővé teszi az eseményt – a televízió vagy a számítógép képernyőjén.

A Rost Andrea fejéből isteni szikraként kipattanó koncepcióhoz már nem volt nagy ördöngösség megtalálni az ideális alkotó-partnereket a népzenei ihletésű feldolgozásokban utazó szerzőpáros (Szokolay Dongó Balázs és Bolya Mátyás), illetve a klezmer-muzsikus Jávori Ferenc (Fegya) személyében. Az együttműködés eredménye feltétlenül zseniálisnak tekinthető, amennyiben úgy folytatja a klasszikus magyar népzenei feldolgozások legnemesebb (Bartók, Kodály, Lajtha és Veress nevével fémjelzett) hagyományait, hogy közben tényleges élőzeneként – a stílus pontosan körülhatárolható keretei között – hihetetlen szabadságot biztosít minden énekes és hangszeres közreműködőnek. Ráadásul napjaink világzenei irányának legrokonszenvesebb erényeivel szemben sem marad érzéketlen (ilyen erénynek vélem a választékos és nagyrészt az autentikus népi gyakorlatra támaszkodó hangszer-használatot, illetve a gyakran improvizatívnak ható előadói stílust, illetve az előadás néhány lejjebb részletezendő jellegzetességét). A két énekesnő és az őket általában kísérő, legtöbbször azonban egyenrangú kamarazene-partnerekként megnyilvánuló hangszeresek valósággal lubickoltak ebben a felszabadító örömzenei környezetben. Füllel hallhatóan, szemmel láthatóan élvezték, amit csináltak, s mivel lelkesedésük maradéktalanul átsugárzott a nézőtérre, a közönség is gyönyörködhetett benne.

Ha mindehhez még hozzávesszük a koncepciót a megjelenése pillanatától meghatározó multietnikus jelleget, illetve a végeredmény egyértelműen szerves koherenciáját, talán már tudjuk mire vélni a koncertet bevezető Frölich Róbert főrabbi bölcs szavait, aki a magyar kultúrát a több száz éve békében-bajban egymás mellett élő nemzetiségek egymásba olvadt [tehát külön-külön csak töredékesen felmutatható] mozaikjának értelmezte. Ezt a manapság ismét időszerűvé vált kiterjesztett identitást megvilágosodott zeneszerző-elmék éppenséggel már rég felismerték. Egyetemes léptékben Beethoven (alle Menschen werden Brüder), Magyarországra vonatkoztatva Bartók, aki a népek testvérré-válásának eszméjétől vezérelve hozta létre a maga népzenei fogantatású mozaikját. Azóta sajnálatos módon csak keveseknek sikerült olyan elemi erővel és a legszélesebb közönség számára is olyan könnyen átélhető módon felmutatni ezt az alapigazságot, mint a Pannon dalok kitalálóinak-előadóinak. Jujujujuj és of of of of – énekelte Rost Andrea a zsidó zenei blokk egyik legsikerültebb számában, az erdélyi zsidó népzenére alapozott Doinában. Románul is of, szlovákul is joj, magyarul is jaj. Ezek az átlagos szótárak által elhanyagolt, bár metakommunikatíve a legtöbbet eláruló indulatszavak – a sort hirtelenjében csak a Valkűrök lovaglásától (Ho-jo-to-ho! Hei-ha!) a Csárdáskirálynő belépőjéig (Haj-hó!) tudom folytatni – arra figyelmeztetnek: több nyelvről van ugyan szó, de csak egyetlen egy közös, európai kultúrkörről, egyetlen egy humanista kultúráról. Nagyon nagy kár, hisz ártatlanok millióinak életébe került, hogy erre csak manapság illik rájönni. Hogy ismét revelációnak számít az, amit soha nem lett volna szabad elfelejteni.

De vizsgáljuk meg közelebbről azt az imponáló zenei tudásanyagot, amely képes volt ezt a legnemesebb eszmeiséget sikeresen hordozni, illetve közvetíteni. Az elsőnek műsorra tűzött népzenei produkciót egy koboz-, illetve cimbalom-kíséretes fúvós szóló (egyébként líd eufóniában tobzódó zenei környezetet teremtő) felvezetése után Rost Andrea bársonyos tónusú, de nem operai hangvétellel intonált szöveg nélküli (a-hangzós) megszólalással kezdett énekelni. Gyönyörűséges melizmája olyan zenei magas-fennsíkról szólt, ahonnét széttekintve a folytatás különösebb fennakadás nélkül ugyanúgy lehetett volna Alleluja, mint Árva vagyok (a szám címe: Érik, érik a cseresznye). A többek között a Tisztelet Kodály Zoltánnak, illetve egy Mária-éneket is tartalmazó magyar népzenei részben a számok alapjait több strófás népdalok képezték, amelyeket lenyűgöző hangszeres közjátékok színeztek és kovácsoltak egybe (a közönségnek viszonylag ritkán volt alkalma tapsolni). Közben persze megvolt az a nagy és emlékezetes pillanat, amelyben Rost Andrea az egyik népdal (A paládi temetőben) zárósorát kíséret nélküli cadenzaként a közönség elé tárván, diszkréten és jelzésszerűen, de a leghatározottabban felvillantotta elképesztő technikai tudását és zseniális stílusérzékét. A cigány népdalok hallgatása közben (volt, hogy Andrea énekelte a nem-magyar, Szilvia a magyar szöveget) még egyszer elmerengtem Frölich rabbi szóképén: a pannon mozaikból ezen az estén bemutatott három kocka tényleg közelebb van egymáshoz, mint ahogy azt eddig képzeltem volna. Tényleg nem a szöveg, nem nyelv a lényeg, hanem az ezt szorosra fűző nagybetűs Zene (egyébként a magyar és cigánynyelvű szöveg valószínűleg arra utal, hogy ugyanazt a népdal mindkét közösség magáénak érzi).

A Jávori Ferenc által egyenként felkonferált klezmer-zenei számok, mint kiderült, ezer szállal kötődnek ugyan a cigány és magyar népdalokhoz, mégis egy másik zenei stílust képviselnek, mely az előbbiekénél már a kezdetektől fogva közelebb állt a műzenéhez. Az első három szám (Meydele, Tateshi, Pripecsik) nagy epikus formában elbeszélt történeteihez helyenként nótaszerűen melankolikus, másutt pulzusszámot emelő dzzsesses, néha meg az angolszász popkultúra lírai megszólalásait idéző zene társult. A már említett Doina igen figyelemreméltó interetnikus vonásokat mutatott: a román vokális siratót (erre a műfajra utal a szám címe) az erdélyi zsidók átvették és hangszeres kísérettel, illetve a lassút követő gyors résszel egészítették ki. Jávori Ferenc feldolgozásának verzus-refrén szerkezetű vokális lassú része rondótémaként működött, melyhez két gyors hangszeres epizód csatlakozott. A feldolgozás ebben a formában műzene, de minden mozzanata népzenére vezethető vissza: szintetikus (= magasabb szinten összefoglalt) és fantasztikus. A legismertebb jiddis dal (a varsói gettóra utaló szöveggel ellátott Donna-Donna) után végül egy moll-keringő következett, a legihletettebb európai műzene-repertoárhoz felzárkózó kromatikus középszólamokkal. A Tumbalalajke táncos lendületét ráadásul még le is lassították, hogy aztán harcias-risoluto modorban sodródjon az utolsó, félek leírni: orgiasztikus karakter-variációba.

A két különböző zenei-szakmai előéletet maga mögött tudó énekesnő, a népzenében korántsem bizonytalan léptekkel, hanem bizony zavarba ejtő céltudatossággal hont foglaló nemzetközi hírű operacsillag és az általa felkért – egyébként szintén világklasszis – magyar népdalénekesnő egy koncerten való fellépése fényesen bizonyított egy másik, ezúttal hét évszázaddal korábban felismert alapigazságot (Grocheio és Ockeghem): lehet, hogy több műfajról van szó, de egyetlen egy – s méghozzá: jó – zenéről. A műzenei grácia és a népzenei múzsa teljesen természetesnek ható összefogása tabukat döntve fokozta a felszabadulás-élményt s ezzel a lehető legtávolabb állt a primadonnák zenetörténetileg visszakereshető rivalizálásától, de a népzenéből ismert virágok vetélkedésétől is. A bel cantóra szocializálódott Rost Andrea tudta a hangját úgy használni, hogy semmilyen stílustörés nem keletkezett kettejük produkciója között. Nem csak akkor, amikor Szilvia vokálozott Andreának, vagy amikor egyenrangú társakként énekeltek egyszerre. Mikor külön-külön szólaltak meg, s ki-ki saját specifikumának a legjavát adta, az is meglepően közel került egymáshoz.

Kettejük szcenikai jelenléte és előadói stílusa azonban elgondolkoztató eltérést mutatott. Az operai hagyományokat gyakorló Rost Andrea értelemszerűen az arcát (tehát: mimikát) használta a drámai folyamatok és helyzetek érzékeltetésére. Hihetetlen átéléssel és érzékenységgel. Ez különösen a koncert végére időzített klezmer epikus nagyformák előadásakor tűnt az egyetlen lehetséges, egyszersmind: zseniális megoldásnak, csakhogy a magyar és cigány népdalok esetében is rendkívül kifejezőnek bizonyult. Bognár Szilvia, mint a táncház-mozgalmon felnőtt szintén nagyformátumú előadó-személyiség (úgy tűnik: tudatosan) azt az attitűdöt hozta, amit az autentikus népi adatközlőktől látni. Tudjuk, a népzenében általában, a balladában különösen a drámai személyek megszólalása nem teátrális gesztus, hiszen a szöveg és a zene viszonya nem tesz különbséget a cselekmény elbeszélése és a szereplők megszólalása között; azaz a zene arra szolgál, hogy megteremtse a szöveggel való azonosuláshoz szükséges intenzív koncentrálás tudatállapotát. Bognár Szilvia ebben a szellemben nem előadta, hanem saját személye helyett a zenét előtértébe helyezve, elővezette a dalokat. Ennek mimikai eszközéül egy egyébként rendkívül rokonszenves és szintén kifejező, ám maszkszerűen megmerevítettnek ható mosolyt használt.

A revelatív koncepció, az egyenletesen magas színvonal és – ha lehet ilyet mondani – a fokozatosan egyre élvezetesebbé váló hangversenyélmény mellett a projekt legnagyobb pozitívumának mégis azt tartom, hogy Rost Andreáéknak sikerült egy a hagyományokra támaszkodó, mégis tendenciózusan naprakész zenei világot létrehozni (ha tetszik: világzenét, mely a világ bármely pontján megállja a helyét), amelyet a legelső hangtól a legutolsóig beragyog az etikus tartalom. Méghozzá egy igen emelkedett, fenséges ethos. Rost Andrea magától értetődő természetességgel folytatni kívánja népdal-énekesi karrierjét, illetve a Pannon dalokat. De máris új terven töri a fejét: The human voice címmel a bel canto mellé kíván helyezni néhány Európán kívüli (török, arab, indiai és japán) éneklési technikát, hagyományt. A Pannon dalok alapján a minőségre lehet következtetni, de az, amit konkrétan hallani fogunk, ha a műsor elkészül, kitalálhatatlan.