Kedves Barátaink!

A nagymamám 93 éves. Szeretett dala ez, mely nekem ez idáig egy szép, megható dal volt, amit Anyák Napján meghallgat az ember. Soha nem fogott meg ez a dal úgy, mint május 2-án este, amikor sokan másokkal ültem a Dohány utcai Zsinagógában Gerendás Pétert hallgatva. Aznap este indultunk közel 2000 társammal Magyarországról, hogy szembesüljünk azzal az iszonyattal, melyet embertársaink éltek meg 1944 – 45 – ben a lengyelországi haláltáborokban. Úti célunk Auschwitz és Birkenau volt. Ezen az estén éreztem talán azt a fájdalmat először, amit nagymamám érezhet időről időre, ha meghallja ezt a felcsendülő dallamot. Szüleit és Tibor nevű testvérét 1944 tavaszán vitték el a pesterzsébeti Gettóból sok más társával együtt egy lengyelországi falucskába, Auschwitzba. Soha többé nem látta viszont őket. Dédnagyapámat még a vonaton eltaposták, a többiek talán egy krematóriumban végezték. Nagymamám még 1933-ban férjhez ment egy református emberhez, majd átkeresztelkedett, így védve meg magát és gyermekeit a II. Világháború iszonyatában. Én már, húgommal református anya és katolikus apa gyermekeként jöttem világra, 1959-ben születtem. Soha nem hallottam gyermekkoromban zsidótörvényekről, üldöztetésről, a Holocaustról. Szüleim nem vallási szellemben neveltek, hanem az emberek szeretetét oltották belém, toleranciát másokkal szemben, Így váltam felnőtté. A sorsom úgy hozta, hogy egy zsidó származású férfihez kötöttem életemet, akinek számos családtagja veszett el a Soah során. Édesanyja szüleit, testvérét, annak 2 éves kislányát, rokonait veszítette el a lágerben Édesapja munkaszolgálatos volt. Egy bodrogközi falucskából vitték el őket. De mindketten hazatértek s egymásnak, egymásért kezdtek új életet, a háborút követően. Apósom néha anekdotázott, de anyósom soha nem beszélt a múltról. Magába temette fájdalmát. Soha nem beszélt a lágerről, az „Arbeit macht frei” feliratról a tábor kapuján, a feszülő drótokról, az elviselhetetlen barakkokról, mocsokról, éhezésről, a kápók ütlegeiről, a hullák bűzéről…s hogy mi lett a családdal? „ A felismerés iszonyatát fagyasztja igen nagy csöndbe a lélek.” – olvastam valahol. A Holocaustnak 600 ezer magyar és cigány áldozata volt. A túlélők közül sokan mentek el új hazát keresni. De sokan tértek vissza, hogy új életet teremtsenek a régi romokon. Minden tiszteletem azoké az embereké, akik visszamertek jönni. Elvesztették mindenüket, szeretteiket, családjukat, otthonaikból kitúrták őket vagy egy bombatölcsér tátongott a régi szeretett helyen… és ők szörnyű terheikkel lelkükben újra tudták kezdeni. Én is elvesztettem a dédszüleimet, ők is a Soah, a Holocaust áldozatai. Hányszor mondtam el ezt mondatot, mióta tudom? Ez a mondat az enyém. Mindig az enyém volt. Úgy éreztem. De most megtettem azt az utat, amit ők is megtettek, a halálba menők. Elzarándokoltam férjemmel és elhelyeztük a megemlékezés gyertyáit a sínek mellett Auschwitzban. Kis táblát hagytunk az utókornak rokonaink nevével, akikről az sem tudjuk, hol pihennek. Azóta, hogy láttam az iszonyatot, gondolatotok zakatolnak a fejemben, akár a halálvonatok keretei. Ott álltam én is a 18-as barakk sötétvörös téglái előtt és a fájdalom könnyei peregtek szememből. És ott újra felcsendült a Yiddishe Mame, kétségbeesetten, szívet markolón, fájdalmasan. Fájdalmat éreztem azokért, akik itt elpusztultak, azokért, akik megmaradtak…és szégyent azért, mert Ember volt, aki mindezt a pusztítást véghez vitte. Én is elvesztettem a dédszüleimet, ők is a Soah, a Holocaust áldozatai Mennyire más értelmet kapott most ez a mondat! 2005 május 02-06. Az Élet menete…a halált virágzó sínek mentén. El kellett-e menni? Igen! Mert emlékezni kell és emlékeztetni mindaddig amíg, van ember aki megkülönbözteti embertársait bőre színe, felfogása, mássága miatt, amíg akad egy ember is, aki megkérdőjelezi a Holocaustot. Amíg ott munkálkodik a veszély, hogy ez a borzalom újra megtörténhet. Szeretném, ha gyermekeim békében nőnének fel, nem mutogatnának rájuk, megkülönböztetve őket másoktól. Szembesítenünk kell a jövő nemzedékét a múlttal, figyelmeztetnünk kell őket a veszélyre, melynek alattomos közelségét mindig érezzük: „Ember vigyázz, figyeld meg jól világod: ez volt a múlt, emez a vad jelen, – hordozd szívedben. Éld e rossz világot és mindig tudd,hogy mit kell tenned érte, hogy más legyen.” /Radnóti Miklós/

Budapest, 2005-05-07 Friedmann Lajosné