A holokauszt vagy más néven soá az emberiség történetének legnagyobb tragédiájára, amelyről az elmúlt 75 évben számos formában szerezhettünk ismerteket. A feldolgozások többsége arra irányult, hogy bemutassa az áldozatok sorsát, az elkövetők által folytatott politikát, kiemelje az embermentő és ellenállók hősiességét. Ugyanakkor viszonylag keveset beszélünk a csendes szemlélőkről, azokról az emberekről, akik szemtanúi voltak ugyan a holokausztnak (vagy annak egyes szakaszait látták), ugyanakkor úgy gondolták, hogy kívül maradhatnak az eseményeken, mint olyanok, akik nem érintettek benne.

​

A náci szövetséggel fegyveresen harcoló államok kormányai, vagy az egyházak vezetése, illetve a különböző hatóságok képviselői és az egyszerű emberek (akik nem voltak zsidók, egyéb okokból üldözöttek, sem nácik) más célokat soroltak előbbre, mint a halálra szánt európai zsidóság érdekében tett bármilyen lépés. Úgy gondolták kimaradhatnak a történetből. Ennek a kívülről, közömbösen szemlélő hozzáállásnak a legpontosabb kritikáját Martin Niemöller lelkész, aki a náci rezsimmel szembenálló evangélikus irányzat, a Hitvalló Egyház egyik vezetője volt, adta:

 

„Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem volta kommunista. Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltak szakszervezeti tag. Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista. Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, mert nem voltam zsidó. Amikor engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.”

​

Kiállításunk bemutatja, hogy a passzivitás hogyan segíti a gyilkosokat ahhoz, hogy elkövessék szörnyű tetteiket.

​